Azt hiszed, hogy egyszer majd jobb lesz

Azt hiszed, hogy egyszer majd jobb lesz. Könnyebb. Hogy eljön majd a nap, amikor nem halsz bele újra meg újra. Azt hiszed, mert azt mondják. Azzal vigasztalnak.

Ám most már tudod. Pontosan tudod, hogy ez a végtelen fájdalom sosem fog elmúlni. Ez már, míg élsz, elkísér téged.

Sőt, mintha egyre jobban fájna. Mert elmúlt a köd már, ami azon az átkozott napon rád zuhant. És mert mostanra felfogtad : tényleg nem jönnek vissza soha...

Nemrégiben olvastam valahol, hogy az embereknek csak egy nagyon kis része él át élete során tragédiát. Tragédia alatt azt értve, hogy váratlanul elveszítünk hozzánk nagyon közel állókat, tragikus körülmények között. Szereti azt gondolni az ember, hogy ő sosem fog ebbe a kis csoportba tartozni. Aztán egy napon megtörténik. Ketté törik minden, és bármit teszel, többé nem tudod összerakni, ami akkor széjjel szakadt. Tovább mész, ha van, ami még így is vigyen. Engem a hitem és a többi kutya visszaadott az életnek. De az életemet, azt a régit, amit szerettem, a tragikus nap előtti életemet többé semmi és senki nem adhatja vissza 😥

Álmok, amikben ott vagytok velem. Álmatlan éjszakák, amikor mindennél jobban fáj, hogy nem vagytok itt. Hogy mindez megtörténhetett..

Emberek, akik ismeretlenül is átérzik a fájdalmat. Emberek, akik azt gondolják, ha nem beszélsz róla, már túl vagy rajta. Emberek, akik azt hiszik, velük ilyen sosem történik meg, és az együttérzés legapróbb jelét sem adják. Emberek, akik beléd rúgtak a földön fekve is, és így megtudtad, kik az ellenségeid. Emberek, akik ezt követően árultak el, pedig azt hitted róluk, hogy a barátaid. Emberek, akik foggal - körömmel védtek, amikor te a ködben feküdtél. Emberek, akik látják a könnyeidet akkor is, ha azok befelé hullanak... Egy tragédia sok mindent előhoz és megmutat. És megtanulod azt is, hogyan tudsz tovább élni akkor is, ha biztos vagy benne, hogy ebbe belehalsz...

Tovább élsz, de hatalmas a súlya annak, amit Azután tovább viszel magaddal, magadban, most már mindörökre.

A lelkiismereted súlya, hogy aznap hiába vártak. Hogy nem mentetted meg őket. Az a lüktető, rohanó út hazafele, amivel azóta is álmodsz. A füst kitörölhetetlen szaga. Az összeomlás. A köd. A pokol legmélyebb bugyra, ahonnan azt hitted, nincs visszaút. A léleklánc, ami utánad nyúlt. A Menny, ami megmutatta magát, hogy téged visszahozzon a pokolból. A hamvaik a szekrényedben. A barna szemeik, ahogyan nézni tudtak. A játékaik, a szokásaik, különálló egyéniségeik. Az öröm, amivel hazavártak. És ami nem vár haza soha többé már. Egy kislány rajza, ami után órákig sírtál a postánál. A napok, amikor megölelnek a lelkeik. Az éjszakák, amikor ordítani tudnál, hogy miért, hogy miért ők, hogy miért velünk, hogy miért, miért, miért történt ez...

És aztán mész tovább. Mert tudod, ha az igaz úton jársz mindvégig, akkor újra találkozol Velük. És amikor semmi más, akkor ez tovább visz... De a lelked már soha, soha többé nem lesz könnyebb. Hiányoztok. Elmondhatatlanul. 16 táncoló igaz lélek... 💔