Lilien, a táblási buszfordulóban éldegélö kutya
Örömmel jelentem, a Karácsony előtt óta a táblási buszfordulóban éldegélő, fekete-barna, félős kutyust kedd délelőtt sikeresen megmentettük! Nagyon nagy hálával köszönjük a két ózdi gyepmesternek az önzetlen segítségüket, amit első szóra megadtak, és ami nélkül nem tudtuk volna megmenteni ezt a jobb sorsra érdemes kutyust!
Erről a bujkálva, rettegve élő kutyusról egy jólelkű buszsofőr írt emailt... idén, ő mesélt először a félős keverékről, aki ott élt a buszfordulóban hetek óta, és akit ő nap mint nap látott. Minden nap enni is vitt neki, ahogyan tette több sofőr is, ahogy közben megtudtuk, és ez szép dolog! (kár, hogy akkoriban, amikor én jártam busszal kényszerűségből, nem ilyen sofőrök voltak a buszon...)
Így élt odakint. A párnát őrizte, mióta csak kivittük neki. Drága kis Lilien, ha arra gondolok, mennyire tele van szeretettel, összeszorul a szívem, mert eszembe jut, mennyire magányos lehetett ő ott heteken át, a gazban, a hóban-esőben-fagyban, a semmiben...
Emlékszem, amikor éjjel először olvastam róla, csodálkoztam, hogy hogy lehet az, hogy mi még nem vettük észre, hiszen Dávid és én éppen arrafelé járunk haza éjszakánként Kiskapudról, kerülővel, mert ott még etetünk. Nem pont ott, de a környékén. Észre szoktuk venni, ha valahol bajba került állat van...
Másnap éjjel elmentünk arra, fáradtak voltunk nagyon, emlékszem, de nem hagytuk volna ki semmiképp, hogy megnézzük. Kaját is raktam be, de nem hittem, hogy lesz ott valaki, arra gondoltam, hogy biztos rossz helyre megyünk, nem jól azonosítjuk be a leírtak alapján a helyszínt. De egyszer csak megláttuk. Előjött... A gazból, a semmiből... És ott volt. Fekete-barna, nagyon szép kutyus, aki nem hisz, aki behúzott farokkal támad...
Hiába etettük majd két héten át, a végén is ugyanúgy megmorgott, megugatott mérgesen minket, amikor érkeztünk, pedig napjában kétszer kaját vittünk neki, párnát tettünk le, vizet adtunk, és biztattuk halk szavakkal, hogy higgyen nekünk. De ő nem...
Tudtuk, ez azért van, mert valakiben szegény teljes kis szívével hitt már, és az eldobta...Karácsony előtt pár nappal kihajította az illegális szemetek mellé egy kieső buszfordulóban. Ő pedig csak várta vissza árulóját... Életben az tartotta, hogy a sofőrök és mások is rendszeresen etették, meleg rongyot vittek neki, tányért tettek elé, és aggódtak érte, már azelőtt is, hogy mi hírét vettük. Nem tudom, hogy szegényke másokkal barátkozott-e, de velünk nem, az biztos, pedig ilyen nagyon ritkán van. Egyszer majdnem meg is harapott. Egy percig sem haragudtam rá vagy féltem tőle, egyszerűen csak rettegtem, hogy el fogunk késni...
Amikor szomorú hír jött a szomszédos Szlovákiából, egy jólelkű magyar asszonytól egy félős, rettegő kutyusról, akit hiába akartak, nem tudtak, mert nem lehetett megmenteni, és akit egy napon már csak lehúzni tudtak az útról, holtan, meghalt álmokkal...:( Úgy éreztem, hogy ez egy jel, egy fájdalmas jel, hogy a "mi" kutyusunkat ne hagyjam ott tovább, várva arra, hogy egyszer majd megbékül, és ránk bízza magát, ott a semmi közepén...
Régebben nekem sem lett volna rá lehetőségem, hogy ezt tudjam kérni valakitől, de ma már minden sokkal jobb ezen a téren. Gyepmester téren...Merthogy megoldás után kezdtünk kutatni, Dávid és én, gondolkodni kezdtünk csak külön ezen is. Aztán pár nap múlva a dokiék rendelőjében találkoztam Gabival -Szijjártó Gábor- és Petivel - Péter Semperger- , a két helyi gyepmesterrel, és feltártam előttük a problémát. Első szóra igent mondtak. Ha egy reggel odamegyünk, és ha ott van a kutyus, hívjuk őket, kijönnek és kilövik kábító lövedékkel, mert nem volt már más lehetőség. Közben bejött a hideg is, egyre inkább aggódtam. Környékbeli kutyák, akiket régóta etetünk, is felfedezték egyszer csak (jellemző, hogy ők se vették észre nagyon sokáig, hogy ott van...), és bár egyáltalán nem bántották, ő meg kimondottan kinyílt a társaságukban, játszott, szaladozott velük, de amazok megették a kajáját, kihúzgálták a párnáját, és félő volt, hogy idővel magukkal viszik...
Tehát sietni kellett. Dáviddal átbeszéltük, kiszámoltuk, hogy a kedd reggel az első, amikor erre tudjuk szánni néhány óránkat, és pár órás alvás után, intenzív baráti telefonos ébresztést követően, kedd reggel 9 körül -elrendezve előbb az itthoniakat- lementünk.
És az imáim meghallgatásra találtak, ott volt szegény kutyus, ott feküdt a hóesésben, és annyira ,de annyira magányosnak látszott...A szívem a torkomban dobogott, és bár nehéz volt megállni, de nem vittem oda kaját, mert megzavartam volna. Ő nézte a kocsinkat, megismerte, nem értette biztos, mit keresünk ott reggel, hisz mi esti és éjszakai vendégek vagyunk. Megállt két autó is, nem a kutyus miatt, de pont ott. Rendesek voltak, mert miután vázoltam a helyzetet, elmentek onnan.
Telefon, pár perc és indulnak, mondja Gabi, és én arra tudok csak gondolni, hogy Istenem, csak sikerüljön! És sikerült! Megjön Gabi és Peti, előveszik a fegyvert, Gabi észrevétlenül, szelíden mögé lopózik, hirtelen előkapja a puskát, egyetlen pillanat és lő, szegény kutyus felsír, de nem szalad el, érzem, hogy sikerülni fog, és érzem, hogy másképp nem ment volna. Egy cigit el kell szívni, és már alszik is, mondja a tapasztalt, és abszolút így is lesz, pár perc, és a kutyus eldől, Dávid odaszalad, felkapja, Peti segít, betesszük a kocsimba, és én csak élem meg a csodát, ami egy puskalövést is kibír, mégis csoda marad... Nagyon nehezen, már megint nagyot áldozva, megoldottuk az elhelyezését, és már aznap estére megkaptam mindenért cserébe a bizalmát, a hitét, amitől nagyobb dolog nekem nem kell.
Lilien lett a neve, azt mondta, azzal együtt tudna élni. Lilien bújik hozzám, puszilgat, megölel, rám hajtja a fejét, és szeret, nagyon szeret...Drága Lilien...De jó, hogy itt vagy. Azóta is arra járunk el, a buszforduló közelében, és mindig oda nézünk most már, hogy milyen jó, hogy nem vagy már ott, hogy megmenekültél és hitet kaptál... Parvo elleni oltást már kapott, chip, további oltások és ivartalanítás vár rá, hogy aztán minél előbb szerető gazdira találhasson, olyanra, aki sosem árulná el... Egyébként Lilien Norinára hasonlít, csak hosszabb a szőre. Fiatal, kb. egy-másfél éves, nagyon ragaszkodó kutyus, aki más kutyákkal nagyon jól kijön, és aki szeretne örökké a gazdi közelében lenni... Lilien már teljesen erőn felül érkezett hozzánk. Ő már csak tényleg azon múlt, hogy úgy éreztem, ő még a mi keresztünk darabja...De TÖBBEN MÁR NEM FÉRNEK EL NÁLUNK, kérem mindenkinek a megértését!!! Kérem, aki segítene Lilien állatorvosi és egyéb költségeiben, vagy a Falka mindennapjait szeretné szebbé tenni, az kis tagszervezetünk (Herosz ózdi szervezete) otp 11734121-20043678-00000000 számú számlaszámán keresztül megteheti, és mi nagyon nagy hálával és nagyon nagy szükséggel fogadjuk! És kérlek, te, ha hallasz, mielőtt kihajítod a kutyádat, aki bízik benned, a szemetek mellé, a semmibe mondjuk, előtte gondolj arra, hogy van Valaki, aki mindent lát, és aki mindent, de tényleg mindent visszamér...