Héra kutyám beteg

És most újra azt kell kérjem, szóljanak az imák, küldjétek az erőt, menjenek a drukkok egy igaz barátomért... Néhány napja Héra nagyon beteg lett, és le is fogyott. Hirtelen. Átmenet nélkül. Vagy csak nem láttuk az átmenetet, nem vettük észre a Falka örökös ölelésében... Mindenesetre előtte levő napokban még evett jó étvággyal, este szaladt a helyére, napközben pedig a meleg elől elbújva nem lehetett sok mindent észrevenni rajta. Nem volt ugyan annyira erősen jelen, mint szokott, de hát a negyvenfokos kánikula simán lehetett ennek az oka. Ám csütörtökön nem lehetett nem észrevenni, hogy baj van... Ahogy tehettem, el is indultam vele Barcikára, de a doki sem igazán tudta behatárolni, mi lehet a baj. A szívére gyanakszik, és a korára... Héra...Arany egyetlen Hérám...Tehát a korod... Ami nekem sosem múlt el több, mint 7 vagy nyolc. Mert hogy az a kölyökarcú, gyermeklelkű kutyus, akit első napja óta ismerek, képtelenség hogy ettől idősebb legyen...A doki rákérdezett, hány éves vagy, és én, aki a kutyák adataiban mindig otthon vagyok, rávágtam, hogy 8. És aztán elfele jövet bevillant valami, és elkezdtem számolni. És rögtön tudtam már mindent, hogy hol dolgoztam épp, amikor jöttél, hogy kik voltak épp a négylábú lakóim és szobatársaim akkoriban, és rögtön bevillant a négy apró barna vizes kutyus is, akiket még a régi orvosunk hozott el a munkahelyemre, egy májusi napon, 12 évvel ezelőtt...Mert bizony, ennyi éve már, drága Hérusom, hogy megjöttetek, egynaposan, egy patakból kimentve... És emlékszem a küzdelem minden nehézségére, a holtpontokra, az erőt adó csodákra, a győzelemre és a veszteségre...Ketten maradtatok életben. Dundika 8 hetesen gazdira talált, elköszönt egy puszival és ment tovább boldogan új családjával, ahogy annak lennie kell... Ám te, drága kutyusom, kicsilányom, te valamiért úgy döntöttél, hogy csakis én, senki más...Jöttek nézni, emlékszel, kedvesek voltak, középkorúak, meg akartak simogatni, finomságot hoztak. Te pedig ugatva rájuk támadtál, kizavartad őket az udvarról, és félelemmel a hangodban, visszaszaladtál mögém, és többé nem is voltál hajlandó kiállni mögülem...És ennek 12 éve már... Végig éltél velem rengeteg mindent, felsorolni sem tudnám. Barátok, szerelmek, hétvégék és hétköznapok, győzelmek, vereségek, könnyek, mosolyok. Kutyák, Falka, Kiskapud... És Te mindvégig ott álltál óvón mögöttem. És azt hiszem, én nagyon sokszor ezt észre sem vettem...Ne haragudj rám, hogy olyan kevés időm volt rád mindig is, éltél itthon is, odakint Kiskapudon is, jól tudod, mennyien várják, hogy picit csak rájuk figyeljek... És te, mivel mindig olyan jó kutya voltál, nem ugattad túl a falkát, nem hívtad fel magadra a figyelmet minden áron, hanem csak néha jeleztél, szükséged van rám...Remélem, drága kiskutyám, a legtöbbjét meghallottam. Milyen kevés időm volt rád, és te mégis, mennyire megható szeretettel nézem rám, most is, betegen is, utolsó erőddel is. Az a meleg barna, hűséges szempár, milyen sokat is jelent nekem, most érzem meg igazán, ezekben a napokban, amikor éjszaka itt alszol az ágyunk végében, amikor az ébredések arról szólnak, "ugye, ugye, Istenem, nincs baj, ugye...". És csak simogatom megfáradt, de nekem így is csodaszép arcodat, egy barát arcát; egy emberanyuka mellett felnőtt, nagyranőtt kutyalányét... Mert nekem mindig kislány maradsz, az én elefántlányom, a porcelánboltban, a vehemens farokcsapkodásaival, az elnagyolt mozdulataival, a bűntudat keltő nézéseddel... Volt, hogy szóltam vendégnek, hogy vigyázzon, mert Héra nem barátkozik. Melyik a Héra, kérdezte. A habzó szájú, szólt a válasz :) És számomra most még mindig felfoghatatlan, hogy a mitológiai istenek királynője, az én habzó szájú, mindenkit elrettentő, hatalmas hangú Hérám most annyira erőtlen, hogy elesik... És mégis felálltál, épp az előbb, hogy közelebb lépj hozzám, hogy a szemembe nézz, hogy újra meg újra megköszönd, amit adtam neked a 12 év alatt. Onnantól kezdve, hogy levágtam a köldökzsinórod és meleg pléddel felmelegítettelek, egészen odáig, hogy most ölben viszlek ki pisilni, és hűteni próbállak a borzalmas kánikulában... Pedig nem adtam sokat, legalábbis sokkal többet kellett volna adnom. Több időt, figyelmet, törődést, több együtt töltött percet. De tudom, ha valaki, te tudod, mekkora a kereszt, és mennyire nem tehető le sosem... Talán te már ezt akkor is tudtad, amikor 12 éve kizavartad azt a szegény házaspárt az udvarról. Amikor még nem volt sem Falka, sem Kiskapud. "Csak" a tucatnyi Egyetlenegy, köztük Te, arany Hérám... Tarts hát ki, kérlek, legyen még időnk egymásra. De ha itt a vége az utadnak, ha a Jóisten így szabta ki, akkor kérlek, indulj el bátran, hogy ne fájjon semmi tovább. Indulj nyugodt lélekkel, mert az olyan becsületes kutyák, amilyen Te is vagy, tudom, mind a Mennyországba jutnak. De ha még maradhatsz, ha még van időnk, akkor kérlek, tarts ki. Éppen úgy, ahogyan 12 éve... Nagyon szeretlek, Héra, a régi nagyok közül való vagy, akik a szívemben mindennek az alapját letették. Nem tudom elképzelni, milyen lenne az a világ, amiben te nem vagy...

Köszönöm a Jóistennek, hogy a barátod lehetek.