Szafira, a táblási iskola melleti árokból

Szafíra, a kiskutya, akiért idegesen mentem... Tegnap délután szóltak rólad, hogy ott állsz az út szélén, mióta egy biciklis odadobott.

Nem akartalak. Nem akartam az újabb sorsot, amiért én leszek a felelős, nem akartam az újabb éhes szájat, az újabb kérdést, hogy őt még hova tegyük.

Nem miattad nem akartam mindezt, hanem a másik 260 miatt, akik már vannak, akik már számítanak rám, és akikért megígértem: ne tovább.

Ehhez képest a múlt héten is csak jöttek, jöttek, a héten is már kettő, és aznap is már egy, aki a kocsiban húzta meg magát, mert nem tudtuk még, hogy hova tegyük a teltházban, és közben mind olyan volt, hogy tudtam, ha kint marad, vége.

Ezt megrugdosták, a másikat kutyák tépték, a harmadik csontsovány. Jön ez a sok rettenete a világnak, és bár mi, ketten, próbálunk helytállni, mégis időről időre érezzük: kevés az erő, elfogy a pénz, fárad a test és a lélek is.

Tehát nem akartalak. Ezekért nem. De persze érted mentem, bár egész úton odafele fújtam a magamét mérgesen. És aztán megérkeztünk, oda, az út széléhez, ahova kidobtak téged. Ott őrzött a kis család, aki rád talált, egyik volt kutyusunk gazdijai, és te csak csendben üldögéltél. És vajon mit láttál az én csak a kutyákért dobbanó szívemből akkor, amikor hirtelen fel sem vettelek, ölbe sem kaptalak, csak kérdezgettem, hova tegyelek, és mérges voltam az egész világra, amiért mindenki engem talál meg. Ráadásul beesett arcocskád és levertséged látva megijedtem, parvora, a rettegett gyilkosra gondoltam, és már láttam magam előtt a sok-sok kölykünket betegen, ahogyan az oltásaik ellenére is eléri őket az az átkozott vírus...Így megfogni, simítani is csak kesztyűben mertelek, és vajon te, kicsi kutya, láttad-e ezek mögött, hogy én mégis mennyire szerettelek, első pillanattól kezdve, és hogy mennyire felelősnek éreztem magam érted...? Vajon láttad-e, érezted-e...? Felemeltelek, és te fájdalommal eltorzult arcocskával felfele néztél, tehát valamid fájt odabent, az kényszerített mozdulatlanságra, azért fájt neked az élet. Ahogy a kezemben voltál, már éreztem, valóban sovány vagy, talán sosem laktál jól életedben még. 3-4 hónapos kislány voltál, csodaszép szemekkel, bájos pofival. Ahogyan a megtalálóid mondták: talán sosem kaptál még életedben annyi szeretetet, mint itt néhányunktól negyedóra alatt. Szegény, drága kiskutya, és én mégis, mégis mérgesen érkeztem érted... Amikor felemeltelek, kis idő múlva melegséget éreztem a kezemen, ekkor láttuk, hogy hogy mind két oldalon lyuk van rajtad a hasad körül, és a lyukon át folyik ki belőled a vér. Nem sok, de ahhoz éppen elég, hogy lássuk: valami baj van, valami szörnyűt tettek veled. A kocsiba tettünk, egy kis ládába, és te nem mozdultál, csak néztél rám mindvégig. És amikor még ott álltunk, volt egy nagyon megható pillanat, amikor egyszer rám néztél hosszan, majd arra, aki megtalált, és aki szólt nekem. Azt gondolom, így köszönted meg, hogy nem hagytunk ott téged az út szélén... Katit, aki segített nekem az állatorvosnál, hazavittem, majd a dolgomra indultam még, mielőtt visszamennék Kiskapudra. A kis szobakutyaféle, Marcopolo a kocsi hátában, a ketrecben, te pedig mellettem a kis ládában. Időnként fájdalmas kín az arcodon, néha azt hiszem, már nem is élsz, de te kitartasz, lélegzel, és amikor simogatlak, hálásan nézel rám. Nem felejtem azt az estét, azt a pár órát, amíg együtt voltunk. A perceket, amikor szelíden elsuttogtad nekem a csodaszép neved: Szafíra...A pillanatokat, amikor azt hittem, nem éled túl a rosszullétet, de aztán mégis. Öleltelek. Simogattalak, óvatosan, úgy, hogy ne fájjon neked. Kesztyűt már csak akkor vettem, amikor sokadik öklendezésed után kiszedtem a torkodból a furcsa, magvas dolgokat, amik nem tudom, hogy kerültek oda. Mit tehettek veled, elképzelni sem merem...A fejedet furán mindig felfele tartottad, látszott, hogy fáj, ha megmozdulsz, így én sem mozgattalak. Már kigondoltam, hogy amíg kint van dolgunk Kiskapudon, késő estig, addig velünk maradsz, a kocsiban leszel, tankoltam is, hogy fűteni tudjak neked, majd éjszakára hazahozunk, és mellettünk leszel, hogy mindig ott legyek, ha felriadsz.

A doki sem tudta megmondani, mi bajod lehet, másnap vittelek volna fel Barcikára, átvariálva az egész napi tervet. De már nem volt időnk...Ahogyan arra sem, hogy elnézést kérjek tőled, amiért olyan mérges voltam, hogy érted kell mennem. Éppen érted, akit talán soha senki még nem szeretett, éppen teérted érkeztem még én is olyan feldúltan. Talán azt hitted, pici, érzékeny lelkeddel, hogy még nekem is útban vagy, pedig ez nem így van. Ha félek is tőle, hogy egyre nehezebb legyen az a kereszt, ami már így is olyan nehéz, akkor is, soha, egyetlen lelket sem adnék vissza, akinek sorsát rám bízta az Ég. Szerettelek én rögtön, ahogy megláttalak ott az út szélén, szomorún, fájdalmas tekintettel.

Csak bennem dobogott az elmúlt idők minden nehézsége, az emberek, akik -bár tudom, jóindulattal- ismételgetik, hogy már ne fogadj be többet, mert nem fogjátok bírni, meg azok az emberek, akik még éjszaka és hajnalban is engem riasztanak, mintha én mindent meg tudnék oldani, és persze bennem dobogott kettőnk fogyó ereje is.

De te ezek közül egyről sem tehettél, te csak egy ártatlan kiskutya voltál, akit péntek késő délután valaki egy bicikliről odahajított a táblási iskola melletti árok szélére...Átszúrta oldalad, bántott, nem etetett, megkínzott. Hogy miért tette, nem tudom, nem is akarom inkább tudni. Hogy ki volt, nem hiszem sajnos, hogy valaha is megtudjuk. Hogy ember-e az ilyen, arra felesleges válaszolnom is...

Te, pici kutya, este 10 után még éltél, hálásan fogadtad simogatásom, ahogyan 10 percenként kiszaladtam aggódva hozzád. Szafíra, mondogattam neked, néztem csodaszép szemeid, és hittem, hogy sikerülni fog...Hogy lesz időm és lehetőségem megmutatni neked, milyen is az élet, amikor szép, amikor érdemes benne élni. Este fél 11-kor aztán véget értek a remények mégis. Holtan feküdtél kis ládádban, csendesen, ahogyan éltél is, ugyanolyan csendben meghaltál...Kicsi, csodaszép, szelíd szemű Szafíra...Csak néhány órát ismertelek, de elvesztésed úgy fáj, mint amikor ezeréves barátot búcsúztat az ember. Azóta már annyit sírtam, hogy a szemeim fájnak bele, és mindig csak arra gondolok, hogy ha visszafordíthatnám az időt, örömmel mennék érted, rögtön magamhoz ölelnélek, és melletted lennék mindvévig, ami még rövidke életedből maradt. Mesélnék neked, simogatnálak, és ott lennék veled, amikor minden véget ér... Kicsi Szafíra...Legalább annyi, hogy nem ott egyedül, az út szélén, kitéve mások további gonoszságának, időjárásnak, ezernyi veszélynek. Legalább nem úgy, hogy meg sem ismerted a szeretetet... Isten Veled, kicsi Szafíra, menj békével, meséld el a Jóistennek, miket éltél meg, mi pedig bízzuk ő rá az ítéletet, mindnyájunk felett. Isten veled, csodaszép kislány, hidd el, e pár óra elég volt, hogy egy életre megszeresselek. Az orvos szerint Szafírának belső sérülése volt, ami vagy ember által okozott sérülésből, vagy nagyobb állatt harapásából eredt. Nem lehetett rajta segíteni. Csak egyedül azzal, hogy nem hagytuk az út szélén magányosan meghalni...