Mukk, a kis piros bolhanyakörvvel a Munkás útról

És kis Mukk...Az én kis Mukkom... Mert ő hozzám került, velem volt abban a néhány napban, amíg élt sérülése után. A Munkás úton találták egy esős márciusi napon, egy autó alatt húzta meg magát, láthatóan fájdalmai voltak, meg sem mozdult, és tiszta egymerő víz volt.

A hívás elég rossz időpontban ért, egy új ismerőssel mentünk volna épp Anikó nénihez adományokkal, Dávidra hagyva addig a Falkát.

Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy vissza kell fordulni, de biztos voltam benne, nem tehetek másképp.

Visszamentünk érte a zuhogó esőben, és nemsokára már az ölemben volt a zavarodott, láthatóan sokkot kapott cica,aki néha felsírt, és akin kívülről semmilyen sérülés nem látszott.

De hogy bent mi kínozta, azt csak tippelni tudtuk. Valószínűleg elütötték, és ő sokáig arrébb menni sem tudhatott, azért volt olyan vizes, aztán behúzódott egy autó alá, de onnan tovább menni már nem tudott. Szép, különleges szürke színű, törékeny cica volt, de már nem kölyök. Az autóban, ahogyan simogattam, teljesen megnyugodott, sokszor el is aludt, és az a kapocs, ami kettőnk között kialakult, már ekkor megmutatkozott: kis fejét kezemhez emelte többször, dörgölőzni próbált, minden erejét összeszedve, és éber pillanataiban nézett engem, csodaszép szemeivel csak nézett...

Gyorsan döntöttünk, az eredeti úti cél helyett őt visszük fel Barcikára, a dokiékhoz, Viki irányt változtatott, és elindultunk. A rendelőben nem kaptunk jó híreket. A cica valószínűleg a fejét ütötte meg nagyon erősen, azért vérzik a szája, be is kellett bódítani a vizsgálathoz, és az sem votl biztos, hogy ebből felébred. Ha a másnapot megéli, az mindenképp reménykedésre ad okot a doki szerint. Injekciók, bőr alá infúzió, és elindultunk tovább. Az infúzió egyébként azért is szükséges volt, mert a cica nagyon rossz állapotban volt: volt ugyan egy kis piros bolhanyakörv a nyakán, ami gondos gazdát sugallt volna, ám annyira sovány és kiszáradt volt az állatorvos szerint is szegény, hogy az hosszas kóborlást, vagy rossz tartást enged feltételezni. Kis Mukk...ez lett a neved. Hogy korábban hogy hívtak, nem tudom, hogy hol éltél, min mentél keresztül, kit szerettél és ki szeretett téged, mind nem tudom. A kezembe adtak egy esős napon ott az indítóval szemben, én onnantól ismerem a te történeted. Kis Mukk...drága törékeny cica. Felébredtál az altatásból, és bár enni nem fogadtál el semmit, a hangomra, az érintésemre mindvégig reagáltál. Az estét a neked fűtött kocsiban töltötted, az éjszakát pedig otthon, mellettünk, egy hordozóban, hogy a kutyák ne férjenek hozzád, de én rád lássak, ha ébrednél, ha riadnál, ha fájna az élet... Összenőttünk mi ketten, Kis Mukk, ugye össze... Megéreztem, ha rosszul voltál, rohantam hozzád a sok kutya közül ki Kiskapudon is, a kocsihoz, te pedig álmodban is megérezted, ha én nyúlok feléd, fejed arra fordítottad, és hozzám bújtál. Már láttalak meggyógyulva, már elképzeltem, hogy az enyém maradsz. Mert amikor másnap reggelre nagyon rosszul lettél, és rohantunk veled a doktornőhöz, ő nem sok esélyt jósolt neked. Minden kezelést megkaptál, de szinte már alig éltél, úgy tűnt, minden utolsó erődet elhasználtad ahhoz, hogy ellenállj, amikor a hordozóból ki akartunk venni. Neked az volt a biztonság akkor. Kritikus két óra következett. Rettegve figyeltem, van-e lélegzeted, teltek a percek, és te nem adtad fel. Éltél. És egyre, egyre jobban lettél. Bár enni továbbra sem kértél, fecskendőből a tápszert sem fogadtad el, mégis reménykedtem. Ám késő délutánra nagy fájdalmaid lettek. Nagyon nagyok. Kimásztál a hordozóból, és ott vergődtél a kocsiban, az ülés alatt. Rettenetes volt nézni. Félreálltam, nyugtattalak, te megint megérezted, hogy én vagyok, és a kezembe kapaszkodtál. Majd hozzám dörgölted a fejed, de csak pillanatokra voltál magadnál, utána haláltusádat vívtad megint. És bár én szinte sosem mondok ilyet, most úgy éreztem, nincs mit tenni, segíteni kell neked, hogy méltósággal, szenvedés nélkül elmehess...Sírva hívtam fel a dokit, aki mondta, menjek, otthon van, ha tényleg így gondolom, elaltat. Az az út, sosem feledem, odafele, rettenetes volt. Rám ült a fájdalma a döntésemnek, nem tudtam, megtehetem-e én, érted érzett aggodalmamban, hogy élet és halál felett döntsek. Nyomasztó, nehéz, sötét út volt, azt hittem sosem érünk oda. Aztán sírva vittelek be, és láss csodát, a doki, aki mindig elfogadja az én döntésemet, azt mondta, ő ezt a cicát nem altatná el. Mert ez a cica sokkal jobban van, mint tegnap volt. Jött a doktornő, és ő is ezt mondta. És valóban így is volt. Próbáltál felállni, mutattad, te még tudsz élni, te még maradni akarsz.

Az az út, hazafele, csodálatos volt. Tele reményekkel, bizakodással, fellélegzett megnyugvással. A cica jobban van, az én cicám jobban van- ujjongott bennem minden. Visszaértünk Kiskapudra, te aludtál az anyósülésen, ott érezted a legjobban magad. Úgy bizakodtunk, Dávid is, én is,ötpercenként szaladtam ki hozzád, megnyugodni, hogy élsz, hogy minden rendben. Fájdalmak nélkül, szép csendben, mélyen aludtál. És így aludtál el is...örökre... Amikor két kennel etetése között kimentem hozzád, ugyanúgy feküdtél, mint addig, de már élettelenül. Elindultál, elmentél innen. Magaddal vitted kettőnk csodáját, a kapcsot, ami köztünk volt, és marad örökre. Barátok lettünk, kis Mukk, te és én. Barátok, akik csak a rosszban találkoztak, akiknek csak másfél közös nap adatott meg, ám akik ezt a másfél napot is arannyal írták be az emlékeik közé. Kis Mukk. Tudom, nagyon is jól tudom, mit tettél meg értem: nem engedted meg nekem, hogy rajtam legyen a döntés súlya egy életen át... Köszönöm Neked! Sohasem felejtelek, ment kis Mukk, keresd meg a Jóisten tenyerén Krügerkét, és a többieket, és doromboljatok egy szebb világról, utolsó időkben kötött szövetségekről, igaz barátokról...