Hogy hogyan bírom?


Ne haragudjatok, hogy ez a nap írások szempontjából ilyen sírosra, szomorúra sikeredett. De jól tudjuk, attól, hogy a világ bajait a szőnyeg alá seperjük, azok a bajok még megvannak, léteznek, valahol, valakinek fájnak. Ha nem akarunk velük szembenézni, csak magunkat kíméljük, ami nem bűn, de az ellenkezője sem az. Tehát írni róluk, és írni a megismert lelkek emlékére, ezt kérem is, hogy ne tiltsa meg nekem soha senki. Sokan kérdezitek, olvasva a történeteket, amik sokszor tele vannak fájdalommal, hogy hogy bírom. Nos, tény, hogy néha nagyon nehezen.

A mai napon egyébként úgy volt, hogy könyvelést csinálok végre. Mindent megszerveztünk Dáviddal, hogy ő lehessen kint egyedül a Falkával, én meg itthon csináljam meg, amivel mindig hónapokkal elmaradok, időhiány miatt (kis tagszervezetünk könyveléséről van szó).

És bár a barátaim előszeretettel mondogatják, hogy "ember tervez, Ildikó végez" (ezt a miattam túl sokszor felborult terveik mondatják velük), én mégis újra meg újra rájövök, hogy igenis Isten az, aki végez, aki elénk hozza a helyzetet, én csak az vagyok, aki belemegy a helyzetbe, segíteni próbál, még ha sokszor már szinte erőn felül is.

És az, hogy ehhez vannak barátaim, akikre számíthatok, és akik jönnek bele velem, az meg maga a külön isteni szerencse :)

Szóval, végül nem könyvelés lett belőle, mert ha egyszer kipakol a rengeteg számlát és kivonatot magam köré, és valamiért el kell pakolnom, már nincs az az erő, ami újra kipakoltassa aznap velem.

És ma két kutya miatt bizony el kellett pakolnom.

Két újvárostéri kóbor kutya miatt, akikre először nemet mondtam a teltház miatt, de aztán nem voltam képes úgy tenni, mintha nem tudnék róluk. Tudtam, hogy nehéz lesz, tudtam, hogy már így is nehéz, és azt is, hogy borul a napom is, ami nálunk nem kis dolog, mégis értük mentem. Két kistestű, később még írok róluk. Valahogy sikerült szerencsésen elhelyeznünk őket Dáviddal Kiskapudon, és bár ekkor már egyértelmű volt, hogy nem folytatom az alig elkezdett könyvelést, Dávid azt mondta, menjek haza, majd ő csinál mindent ma egyedül. Írjak. Mert írnom muszáj. Mert ezt ő pontosan tudja, hiszen annyira ismer. Azt mondta, annyi szomorúság ért mostanában, menjek haza, és írjam ki magamból.

Hát, látjátok, ez az egyik része a válasznak. A kérdésre, hogy hogyan bírom. Egy ilyen társsal magam mellett azért sokkal könnyebb még az igazán nehéz is...

Köszönöm tehát Dávidnak, hogy helyt áll (még mindig kint van szegénykém, tudom, hiszen ilyenkor még amikor együtt vagyunk kint, akkor is kint vagyunk bőven) ma helyettem is, és én kiadhattam magamból azt a sok mindent, ami mostanában már fizikai fájdalmakat is okozott, hogy bent maradt. És hogy megírhattam Szafírát is, a tegnap megismert kiskutyát, akiért halála óta rengeteg könnyet hullatok.

És a válasz másik fele, a kérdésre, hogy hogy bírom, az bennük rejlik, az itt maradottakban és az elmentek emlékében, a Falkában, az értük szőtt álmokban, a reményekben, a megoldásra váró feladatokban, és a hitben, hogy sikerülni fog, mert van Odafent valaki, aki azon van, hogy sikerüljön...

És köszönök minden kitartásra biztatást, minden kedves szót, és minden olyan reagálást, ami azt mondja számomra, hogy érdemes írnom.

Ígérem, amikor valahogy meg tudjuk oldani, hogy gép elé jussak, megteszem.

Írok, a magam örömére, a magam könnyeiért, és az engem elolvasók örömére és az ő könnyeikért, és azokért, akikről a sorok szólnak.

A képen öreg Rekszi kutyánk, aki kezd kigyógyulni a télen összeszedett tüdőgyulladásából.

Köszönjük az adományokat:

HEROSZ Ózdi Szervezete, OTP 11734121-20043678. Külföld: IBAN: HU16 1173 4121 2004 3678 0000 0000,  BIC(SWIFT)KÓD: OTPVHUHB

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now