Eddig mi segítettünk, most segíts te, nagyvilág...

Mert bajban vagyunk, és erőnk végén...

Persze, most megint keresztre feszítenek. Most éppen a létszámstop miatt, már megint. Mert nem ugrok, mert nem fogadunk be, mert nem veszem fel a telefont, mert határt kellett húznunk. Rám nyomják a telefont, kibeszélnek a hátam mögött, támadnak az interneten, bűntudatot próbálnak ébreszteni üzenetekkel... Nem tudom, ha azok az emberek, akik még újabb és újabb kutyákat szeretnének épülő menhelyünkre hozni, abban a cipőben járnának, amiben én , hogyan bírnák. Nem tudom, ha 254 kutya sosra nyomná mindennap a vállukat, mernék-e még fokozni a létszámot? Ha már a kegyetlenül hideg, hosszúra nyúlt tél minden másra eltett pénzt elvitt ennivalóra, és nem tudnák, hogy ezen túl hogyan tovább, felelősnek gondolnák-e a további befogadásokat??? Elmondom, hogyan élünk mostanában. Szó szerint éjt nappalá téve a tél nyomát és a kutyák nyomát takarítjuk, ketten, még sem érünk a végére. Érezzük, elfogyott az erőnk, már volt holtpontunk is, amikor úgy éreztük, nem bírjuk tovább, túl nőtt rajtunk a feladat, de mégsem zuhantunk teljesen össze, megpróbálunk ebből is kijönni. Napi néhány órát alszunk, még sincs még arra sem időm, hogy egy régi ismerőst megcsörgessek, és tízpercet beszélgessünk. Ha kis időre leülünk, tuti, hogy arra ébredünk, hogy elaludtunk, a kimerültségről. A szüleinket jóformán már csak akkor látjuk, amikor kaját adnak, hogy ne haljunk éhen, meg kölcsönadnak; amikor tudnak. Mert hogy kell...A napokban a kevéske kis saját pénzünk is elment kutyakajára, így otthon áramot tölteni már nem tudtunk. Éjjel, mikor hazaértünk, nem volt világítás, tévé, nem tudtam gépet kapcsolni, telefont tölteni, a sötét házban csak az otthon élő és lábadozó állatok szeme világított. A szívem mégsem magunkért fájt, hanem a cicáimért, akik ülnek a régi fűtőtesten, és várják belőle a meleget, ami nem jön...A télen többet költöttünk áramra, mint 10 család, mert sok helységet csak azzal tudtunk fűteni, és hát valaki a Falkát meg nem szokó otthoniakon kívül mindig meghúzza magát még pluszban ezekben a helységekben: beteg, öreg, műtött, vagy esetleg egy alomnyi kölyök. Ám most így jártunk, sötétben maradtunk, az utolsó üzenet, amit a telefonomon megkaptam, egy kiskutyáról szólt, akit elengednek, ha nem segítek.Amellett, hogy megszakadt a szívem a kutyáért és a bejelentőért is, tudtam, hogy tehetetlen vagyok. Érzi azt az embert, amikor ereje végén jár, és akkor már nem szabad az amúgy is ezerszer kitolt határokat még tovább tolni, én azt hiszem... És a bejelentések, segítségkérések csak jönnek, mindig jönnek...Áldozatot alig akar valaki hozni, a megoldást szinte mindenki mástól (általában tőlünk) várja. Miközben rajtunk annyi kutya sorsa, amit átlagember elképzelni sem tud, annyi kiadással, amit szintén sokan nem gondolnának. Közben én minden reggel, a néhány órás alvás után úgy ébredek, hogy zsibbad a bal karom, fogni sem tudok, és bizony sokszor már felkelni sincs kedvem, mert úgy érzem, nem bírjuk tovább. Hogy nem adjuk fel mégsem, az csak valami belső, végtelen kitartásnak köszönhető, de még így is sokszor attól rettegek, hogyan tovább. Hogy ezt a hosszú telet kibírtuk, úgy történhetett, hogy a sok-sok kitartó támogatón kívül három ember nagyobb összeggel is mellénk állt, ám minden, értsd, minden elment kutyakajára. A nagy hidegben heti 140-150 ezer forintot ettek meg a kutyák, és ez csak a hús volt jóformán, mert a tápokat és a konzerveket főleg adományba kapjuk. Hirtelen a szívéhez kap az ember, ha ezt az összeget meghallja, de ha elosztjuk a létszámmal, és hozzátesszük a sokáig elhúzódó extrém hideget, már nem is olyan hihetetlen, ugye? Persze, küzdenénk mi az eddigiektől is jobban a sárral, megtennénk mi mindent, de azon az áron nem lehet, hogy a kutyáknak ne jusson ennivaló. Persze, lettek új kenneleink, meg érkezik majd a nyeremény is, ahogy tavaszodik az idő (sár elleni küzdelemre fordítva a nagy része), ám most jelenleg ott tartunk, ha nem kapunk segítséget, a most következő hetet még megoldjuk, ám utána üres a számlánk...És közben újabb kenneleket rendeltünk (muszáj volt!), plusz nagy összegben járdalapokat kértünk a nyereményen kívül, hogy egy fuvardíjjal eljöjjön, jó áron. Tartozás a kutyaboltokban, az állatorvosnál (bár ennek nagy részét Martina hála Istennek leveszi mindig a vállunkról), tankolni kellene a kocsit, illene vinni Anikó nénihez cicakaját, vízelvezetést kellene csinálni, és még sorolhatnám...Persze, amikor úgy döntöttem, mindezt megírom a nagy világnak, volt bennem némi félsz. Félek ugyanis a rosszindulatú emberektől, akik képesek betámadni azért, amiben jelenleg vagyunk. De hallgatok a barátaink tanácsára, és segítségért fordulok a nagy világhoz, bízva abban, hogy az a végtelen kitartás és szeretet, ami bennünk van a megmentett kutyáink felé, nem fog beengedni semmilyen támadást. Bízom abban, hogy segítséget kapunk, ha kérünk. Bízom a jólelkű emberekben, mert nélkülük eddig sem ment volna. Mint láthatjátok, nagyon keveset jutok gép elé. Nem hogy a számomra oly sok erőt adó írásokra nincsen időm, de kétmondatos leveleket nem jutok oda, hogy megválaszoljak, vagy hogy a hirdetésekhez a kutyák fotóit mappába rendezzem. Abszolút nincs idő semmire, emellett a létszám mellett már nincsen. Nem tehetjük hát meg, hogy feloldjuk a létszámstopot, mert minden elfogyó félben van már: az erő, a pénz, a hely. Mi elsősorban azokért vagyunk felelősek most, akik már pártfogásunkba kerültek! Kis tagszervezetünk (Herosz ózdi szervezete) számlaszáma: otp 11734121-20043678-00000000. Vajon ha az az ember, aki nem érti meg, hogy már eggyel többel sem bírunk el a jelenlegi létszámon felül, vagy aki bármi másért keresztre feszít minket, hajnal kettőkor éhgyomorral még a kutyák között lenne a sárban-hidegben, hogy nekik jobb legyen, aztán pedig hazamenne a szinte minden komfortot nélkülöző házába, a sötétbe, és neki állna takarítani az elütött, medencetörött kutya és a többiek után, bizakodva abban, hogy talán egyszer, egy holnap majd csak könnyebb lesz, vajon kitartana éveken át??? Mert mi ketten azt tesszük. Kitartunk. Amikor már majdnem elveszünk a kétségbeesésben, akkor is kapaszkodót keresünk, elérhető célokat, és összekapaszkodva egy falka, hitet kapott kutyával, csak azért is kitartunk...De kell, hogy a támogatók is kitartsanak mellettünk, mert nélkülük nem megy. Mérhetetlenül szeretni őket, végsőkig gondoskodni róluk, végeláthatatlanul dolgozni értük, lés mindenen túl, a legnehezebb körülmények között is kitartani mellettük – ezeket tudjuk, de pénzt csinálni nekik, meg enni adni a semmiből, azt sajnos nem...Szükségünk van most rád, nagy világ, hogy mellénk állj. Minden segítséget hálásan köszönünk, négylábú barátaink nevében is! Fazekas Ildikó, Ózd, 2017.02.19. A fotón Bumfi, egyik falkatagunk a sok közül. Egy múltbeli Karácsonyon fához kötötték és megpróbálták agyon verni...Megmentenünk sem volt könnyű, mégis, azóta kezesbárány vált belőle. Ő és számtalan társa az, akikért mi jelenleg felelősek vagyunk, és akikért segítségeteket kérjük.