Miért nem csörgök vissza

Éjfél előtt negyedórával még Kiskapudon voltunk. Hideg van ugyanis, embertelen hideg. Bár húzódhatnánk előle mielőbb el mi is, de akkor azok nem mi lennénk. Rongyozni minden kennelbe, szőnyegeket vágni és vinni az ólakba, a vacsora után plusz tepertőt és tápot osztani, feltölteni minden tányért, a megfagyott vizekből ihatót varázsolni, ezek mind a kegyetlen hideg adta feladatok ránk, Dávidra és rám. Mert bizony ketten vagyunk mindenre, a teljes Falkára, ez nem panasz még véletlenül sem, csak néha rám jön, hogy szeretném tudatni. És bizony, aki ismer minket, az tudja, soha egyetlen tagja sem szenvedhet hiányt a Falkának, olyan nincs, hogy valaki lemarad, hogy valaki kimarad. Még a távolban etetett vadak és kóbor cicák sem maradhatnak el soha, egyetlen napon sem, vagy a madáretetőkből a mag, nemhogy a falkatagok, még ha sokszor úgy érezzük, már végtelen számúak, akkor sem. Mi értük vállaltunk felelősséget, illetve először én tettem ezt, aztán jött Dávid, és a vállára vett engem velük együtt, és így alakult az, hogy most már ketten fagyoskodunk még éjfél előtt is Kiskapudon, az embertelen hidegben, tudomást sem véve arról, hogy ha megállnánk, talán meg is fagynánk. Mert nem állunk meg...

Ezeket azért is szeretném elmondani, hogy egyben elnézést is kérjek azon barátaimtól, ismerőseimtől, akik ilyen napokon hívnak, de nem érnek el, és aztán nem is csörgök vissza. Tudom, hogy ők nem azért keresnek, mert kutyát találtak (tudomásunkra jutott és megfogható kutyákból egyet sem hagytunk kint ebben a hidegben már hetek óta, a telt ház ellenére sem...), illetve ha azért keresnének, ők tudnák, hogy sms-t kell küldeni. Hívnak, ki ezért, ki azért, de nem érnek el, és nem csörgök vissza. Ne haragudjatok érte. Nem azért, mert nem beszélgetnék szívesen veletek. Hanem azért, mert odakint minden perc be van osztva, és azért, mert ha közben megállok tízpercre beszélni, elfagy kezem-lábam, és utána én nem tudok átmelegedni, úgy kell folytatnom tovább. Nyáron, a melegben, és amikor hosszabbak a nappalok, más minden, higgyétek el, mi már minden percben azt várjuk, azt a mást...Persze, van, hogy nem idekint vagyok, igen, néha olyan is van, ám olyankor is csak egy merő rohanás állatorvoshoz, kutyaboltokba, hentesboltba, kajáért ide-oda, vagy pedig otthoni kutyák ellátása, más nem nagyon van. Na, jó, néha alszunk is, de komolyan mondom, hogy csak néha, és általában soha nem este, hanem hajnalban. De most térjünk vissza a mai napra... Én etetek, Dávid itat, előtte sötétedés után zárjuk a Falkát, a kennelben alvók indulnak a helyükre, aki nem, azt bevisszük, aztán mint mondtam, én etetek, Dávid itat. Nem egyszerű ám ez, mindkettőnek megvan a maga nehézsége, bár hozzáteszem, én semmit sem szeretek annyira az életemben, mint állatokat etetni. Órákon át tartó folyamat mindkettő, és mint mondtam, ilyenkor, a nagy hideg miatt plusz teendők is hárulnak ránk. És persze ott van Cilike, a kapunk elé költözött új cica, neki meleg tej kell, és puha pléd a kis óljába, és ott vannak a kutyáink a kis máv-háznál, hozzájuk menni kell, napjában többször, ők ugyanúgy falkatagok, akárcsak az otthoniak. És közben az egyik kennelről letörik a rigli, a másikat a fagy miatt nem lehet bezárni, pedig muszáj. Szürke széttöri az ólját úri szeszélyből a leghidegebb napon, Boka alatt pedig megint beszakad a Lujzáéké.

Már fél Kiskapud jóllakott, Dávid még mindig a szőnyegeket vágja, meghallod, hogy csörög a telefon, de tudod, hogy el van fagyva a kezed, nem tudnád felvenni, és különben is, két megpakolt vödörrel tartasz épp hátrafele, tehát hagyod, hadd csörögöjön, és csak reménykedsz, hogy nem kutya miatt... Aztán később ránézel, látod, hogy egy ismerős volt, de te már a kifutón eteted a kölyköket, és külön a nagyokat, zárod Bumfit, hogy még Cipőék is szaladozhassanak, megsimogatod Ingridet, az új pincsifélét, aki farokcsóválva szalad a kaja után a helyére, és átteszed a kis atkás Bikficet a lezárt részről a kis helyére, meleg kabátok közé.

Közben az otthoniakra gondolsz, hogy vajon minden rendben van-e, és szép csendben várják-e, hogy hazaérjetek, nem idegesítve egyetlen rigolyás szomszédot sem.

Neora gondolsz, a drága jó lélekre, aki törött medencével fekszik a szobádban, a vak kis Nettával, Maracuyával, az öreg Renátóval, a viselkedészavaros, ám imádnivaló Bobildával.

A kicsikre gondolsz, Szumóékra a fürdőszobából, és a még kisebbekre, akik egy üregbe születtek, és a nagy hideg miatt gondolni sem mersz rá, hogy most kihozzátok őket. Az jár az eszedben, hogy vajon Cingár, a házad mellé járó, megfoghatatlan kóbor kutyus volt-e már lent enni az ő kis vödréből, nem tüntették-e el ismét gonosz kezek az ő kis vödrét, és ha lejött, vajon aránylag csendben ugatták-e meg a nagy öregek a kertben, Panni és Benő...Közben bemész a melegre, a fűtött konténerbe, de csak annyi időre, hogy ott is enni adj, mindenkinek, és kihozd az ott olvasztott húsokat, hogy tovább etess.

Közben Dávid már itat, bajlódik szegény elfagyott kezekkel a hideggel, a kesztyűnk ilyenkor ránk fagy, a sapka alatt fázik a fül, pirosodik az arc. Valaki megáll, rongyokat hoz, ma ő a többedik, és ez olyan jó érzés. Már viszitek is be, Ribizliékhez még kell, a tegnapelőtt berakottat kihúzták, rápisiltek. Baba kiszalad vigaszért, hiszen még mindig nem érti, hova lett az ő Brutus úr-juk, és te megállsz, nem törődve faggyal, csontig hatoló hideggel, magadhoz öleled, nyugtatod őt. Aztán baj jön, Mörfi, a másodjára is visszakerült Mörfi nem bír magával, nem bír a vérével, és bár már kennelben él, balhét generál. Persze, már nem úgy van, mint régen volt, sokkal több a kennel, sokkal jobban érzed te is, kit lehet szabadon tartani, és kit nem, és itt van Dávid is, aki rohan, ha meghallja, hogy kiabálsz neki. Baj megakadályozva, Mörfi leszidva, rendesen, de benned emlékek tolulnak fel, egy régi nap iszonyú emléke, amikor a kezed között halt meg, és te nem tudtad megmenteni, a kezed adtad volna érte, akkor sem, és felszakad belőled a sírás, ott, a mínusz ki tudja hány fokban, és csak sírsz, és az eget nézed, hogy lásd, hogy tudd, ott van már, onnan néz, a könnyek az arcodra fagynak, Dávid némán vigasztal, a kutyák csak néznek, békésen, és már újra nyugalom van. Béke benned is. Megrázod magad, letörlöd a könnyeid, amelyik nem fagyott oda, és mész tovább, menni kell, mert vacsora már megvolt, de a tányérokba táp kell és tepertő, nagy a hideg, üresen egyetlen tál sem maradhat. Előre mész még rongyokért, mert Zanzinak nincs, Rekszinek új tányér kell, mert belefagyott a víz, és már Dávid sem bír vele, annyira. Simogatások, jó szó, csendes dorgálás a „tolvajoknak” (ők am indig szabadon lévők, akik végígkísérnek az etetésen, és ha sült kacsát osztasz, mindig lopnak :). Már elment a 22:30-as is, nektek még mindig temérdek a teendőtök, a kutyakaja még a kocsiban, be kell vinni mind a melegre, szőnyeg még kell Duksiéknak is, Kornélkának is, a máv-háznál Kuksiék várják a vacsorát és a vizet, az esti simogatást. Elválasztó kaput lezárjuk, gyorsan szalad ki-ki a maga oldalára (mindig meghat, mennyire tudja mindenki, melyik oldalra "tartozik"- kijönnek Zsaruék és Fionáék a kis oldalon az esti őrületre, öreg Morzsi kiszalad a nagy oldalon az esti sétájára. Idővel mennek a helyükre, Cukorfalat most jön ki, csak ilyenkor mer szaladozni, ha már kevesen vannak szabadon, a kezetek már elfagyott, a gyomrotok korog, de a kutyák jóllaktak, és mindenki alatt puha rongy és meleg szőnyeg van. Lassan éjfél, etetőkbe mag, kaja még ki a sínek mentére, az éjjeli kosztosoknak, Cilike felébred, kíséri Dávidot, lassan elcsendesül teljesen a Falka, aludni térnek, fel is botlasz egyben, hiszen már nem ég a kinti villany, a fejlámpád pedig lemerült, mert nem bírja a hideget. De az embernek bírnia kell. Ha egy Falka rabja – de boldog rabja- akkor míg csak él, bírnia kell, mindent... Aztán napközben rengeteg ötlet jár az eszemben, mind megírnám, mind feltenném, mind megcsinálnám. Azt hiszem, bírom majd, éjjel is ott lesz bennem majd minden, mire gép elé jutok. És persze, azzal nincs is baj, ott is van, csak az erő, az száll el, az kér pici szünetet és alvást. Ám néha úgy döntök, nem érdekel a fáradtság, csak azért is fentmaradok, írok, és majd másnap fáradtabban járom az utat, de végre írhatok.

És ilyenkor, ha fent maradok, azért, hogy írjak, vagy azért, hogy hírt adjak, nagyon tud ám fájni, ha utána azt látom, emberek kapnak össze a semmin a posztom alatt, meg emberek támadnak meg engem meg nem válaszolt levelek miatt, és nem csak fáj, nem is értem.

Talán mindenkinek, akinek van energiája veszekedni, meg sokszor másokat (mert bizony nem csak velem teszik...) igazságtalanul bántani, hozzá kellene fogni felépíteni a maga Kiskapudját, a maga, minden ellenére békés világát, és miközben azon lenne minden erejével, hogy becsületesen ellássa, ami az ő dolga, nem maradna ereje támadni, veszekedni, de még ha maradna is ereje, talán megértené: az élet nem erről kell, hogy szóljon...Az élet még hidegben, fagyban is szebb, ha valami másról szól, valami jóról... És ugye tudjátok, hogy mindez nem panasz volt még véletlenül sem, mert aki ismer, tudja, én meghalnék, ha nekem nem lenne az én Kiskapudom, a megannyi feladatával, gondjával és örömével...És szerintem bátran elmondhatom ugyanezt az én mindenen túl kitartó Dávidomról is... És talán így még jobban megértitek, olykor miért nem értek el napokon keresztül telefonon, és miért nem válaszolok időnként levelekre, van, hogy hónapok múlva sem. (bár tudom, egyszer mindennel utolérem majd magam!) Ezt most jólesett megírni...:) Fazekas Ildikó, 2017.január 8., hajnal 1óra 51. (a kép egy kis bepillantást enged a telet is végigjátszó Falka életébe, ahogyan az írás a mi Falkával közös életünkbe...)