Jenőke

Ezeket a sorokat most azoknak az embereknek írom, akik barátként tekintenek rám, ismerve vagy félig-meddig ismeretlenül. Nektek írom, akik velem sírtatok Jenőkéért, akik velem együtt álltatok bénult döbbenettel a megvadultakra gondolva, és akik darabokra tört szívemnek a szeretet erejével küldtetek és kívántatok enyhülést. Nagyon sokan aggódtatok értem a történtek után, és ez sok erőt ad mindig.

Mint látjátok, megy tovább az élet, de hogy mekkora fájdalommal megterhelve, azt csak én tudom. Próbálok menekülni, nem a történtekre gondolni, mert szétszakadok bele. De nem mindig megy a menekülés. Éjjelenként úgy alszom el, hogy Jenőke hűséges, barna szemeit és megtépett testét látom magam előtt, és keresem a miért-re a választ szüntelenül. Talán azért kellett így történnie, hogy valóban határt tudjak szabni annak, hogy ebben a nagy hidegben mindenkit meg akarjak menteni.

Talán látták már Odafent, hogy ez sok, hogy magunkra, kettőnkre túl sokat mérek, és azt gondolom, hogy menni fog. Sokan írtátok nekem azt, hogy Jenőkének ez volt megírva. Ez először számomra brutálisan hangzott, arra gondoltam, hogy miféle gondviselés képes arra, hogy egy ilyen kedves, jószándékú kutyának ilyen sorsot írjon meg...

Aztán eszembe jutott, hogy Jenőke mennyire nem akarta, hogy elhozzuk. Pedig bízott bennünk, szeretett minket, mindig szaladt hozzánk, bárhol is volt, ha az éjszakában meghallotta a kocsink hangját Serényfalván. Mert ő odavaló kóbor kutyus volt, Anikó néni és egy másik állatbarát pártfogásában élt, és hol itt, hol ott húzta meg magát. De az emberek gonoszak, bántották őt, űzték, és tudtuk, ha nem hozzuk el, nem lesz jó vége. De nem sikerült, újra meg újra meghiúsult a mentés, mert egész egyszerűen Jenőke nem engedte, hogy betegyük a kocsiba. Aztán végre sikerült sedaline pasztát szereznünk, és azzal már ment a dolog, és emlékszem, most már teljesen tisztán emlékszem, hogy amikor bekábult, és betettük a kocsiba Dáviddal, a szemeiben csendes beletörődés volt...Bizony, ő mindvégig tudhatta, érezhette, hogy neki mi lett megírva, és amikor rájött, hogy tartós ellenállása ellenére is elvisszük, rájöhetett érzékeny kutyalelkével: a sorsa elől nem futhat el... Bizony, a kutyák lelke sokszor többet rejt még attól is, mint amit mi, őket érző emberek, sejtünk. Jenőkének valamiért így kellett meghalnia, és hiszem, hogy halála nem történhetett ok nélkül.

Ő volt az, akit Odafent kineveztek arra, hogy saját életével mentsen meg engem és az én álmomat, az én világomat valamitől...

Még nem tudom a pontos okokat, csak azt, hogy ezt az iszonyú fájdalmat magamban cipelnem egy életen át, ez valamiért történt. Azt hiszem, tényleg túlvállaltuk magunkat, a sok kutya mellett a menhelyünk felépítésére, végleges kialakítására semmi erőnk nem marad már, és ha ez az amúgy is magas létszám csak növekedne, esélyünk sem lenne rá, hogy végre nagyobb lépéseket tegyünk. És ez, végül, ki tudja mi bajt ránthatott volna ránk...De nagyon nehéz nemet mondani, legfőképp a hideg miatt. Aki elér a segítségkérésével, annak megpróbálok rajtunk kívüli alternatívát ajánlani, persze, sokan azt már nem teszik meg, hogy más megoldás után is elinduljanak, ezért van, akit én hívatok fel azzal, aki talán tud segíteni, és van, akik miatt végül mi járjuk minden éjszaka a téli tájat, hogy megmenthessük őket (a mellettünk kidobott kutyák ügye).

Volt, aki kiabált velem, és azt mondta, őt az én meghalt kutyám nem érdekli, csak az, amelyiket most szedett össze... (azóta is görcsbe rándul a gyomrom, ha arra a telefonhívásra gondolok), és ő bizony vissza kihajította a hidegbe azt a szerencsétlent, magában meggyőződve arról, hogy ez az én hibám...Azért a Jóisten itt sem hagyta annyiban a dolgot, azt a kutyust, mint sikerült kiderítenem, valaki más befogadta még azon a fagyos estén, és megoldást talált számára. Amikor nemet kell mondanom, csak úgy tudom megtenni, hogy akaratlanul Jenőke fájdalommal teli szemeire és a vérző sebeire gondolok, és az lüktet bennem, ez nem történhetett meg hiábavalóan. Ezután nem mehet minden ugyanúgy, mint addig... Közületek sokan kértek arra is, ne gyűlöljem a három kutyát, aki ezt a borzalmat tette. Akik úgy megvadultak, ki tudja miért, azon az átkozott estén. Tudnotok kell, hogy történjen bármi is, állatokat gyűlölni képtelen vagyok. Így lettem kódolva annak idején. Haragudni egy ideig persze igen, de gyűlölni nem. A három kutyára sokáig rá sem néztem, ha mégis, csak azt az éjszakai, véres ábrázatot láttam magam előtt, ahogyan akkor szaladtak a helyükre. Dávid ment be takarítani hozzájuk, enni adni nekik napokon át, és az esti kiengedést tiltólistára tettem.

Aztán teltek a napok, a fájdalom nem enyhült, de a hideg sem, ezért azt veszed észre, hogy be-bemész egy kis táppal, egy kis tepertővel abba a két kennelbe is. Rongyokat viszel be, szőnyeget terítesz le. Mert hideg van. És mert a tieid...Ha gyilkosokká is váltak, ha haragszol is rájuk még, akkor is. Aztán jön egy este, amikor már szinte le is mondtak róla, hogy valaha kitárul a kennelük ajtaja, és te megteszed, minden lépésüket figyelve, de megteszed, hogy külön-külön (együtt már soha többé) kiengeded a két kennel lakóit, egy gyors szaladozásra a hideg téli éjszakában. Amit sosem tapasztaltál régen, most megdöbbenve észleled, az első hívó szóra szaladnak be, és tudod, tudják, nagyon is hogy tudják, mit tettek, és amit tettek, azt nem szabadott volna. Xavér kennelét kerülik (ő volt Jenőke társa, aki védte is becsülettel a kennelből barátját), ha mégis arra kódorognak, rájuk kiáltasz, hangod furcsán és rettegősen hangzik, ez már beléd lesz vésve mindörökre, tudod jól.

Nem nézel rájuk, nem simogatod őket, elfordulsz, amikor eléd állnak, ezekről nem tehetsz, hiszen gyászolsz még, de magadban tudod, egyszer eljön majd a nap, amikor felenged a szíved, és megöleled őket, ahogyan Tarzankával tetted, ám idő kell mindenhez. Belül fáj, kívül már nem mutatod, már csak akkor sírsz, ha magad vagy, ha nem látja senki, csak az Isten, és az angyalaid Odafent. Belül siratod a békét, ami most megint odaveszett, a kiskutyát és a nagyot, akik egyetlen tragikus napon -talán megírt- sorsukkal megváltoztattak mindent. Csak téged nem. Téged erősebbé tettek, mert most már tudod, a legnagyobb fájdalmak közepette is tovább bírsz menni, mert neked tovább kell menned... Köszönöm a sok-sok aggódó, kitartásra biztató üzenetet, azt, hogy mindig, mindenen túl hisztek bennem. Ildikó. 2017.január 21. A kép egy olyan pillanatot kapott el Kiskapudon, ami a most alapjaiban megingott, és általam azóta is úgy keresett békét mutatja, mindenen túl.