KEDVES MINDENKI!

KEDVES MINDENKI!

Ennyi idő alatt sok minden kikívánkozott már belőlem, ezért pár szóban a legfontosabbak: újra itt vagyok, jelentkezem, élek, élünk. Elromlott a laptopom, mai naptól új winchesterrel újra van! Azonban a lényeg, az adatok (képek, írások, minden, ami állatokkal kapcsolatos volt az utóbbi éveimben) megmentése lenne, ehhez kérek segítséget: rossz, nem működő, un. Western Digital 160 GB notebook winchesterekre van szükség, illetve bármire, ami az adatmentést szolgálhatja./

Több hónapos kényszerpihenőm oka az a sajnálatos esemény volt, hogy 2010. novemberében "meghalt" a laptopom, legjobb barátaim egyike, minden titkom tudója és minden emlékem őrzője. Magával vitte összes kincsem, az utóbbi évek minden kutyás-cicás-őzikés-hörcsögös-madaras dolgát, a több ezer fényképet Róluk, az írásaim, és rengeteg információt, adatot. A fényképek között sok van olyan, amely már elvesztett barátról mesél, azokról, akiket többé már nem láthatok ezen a világon. Az én drága Lutrim, Graffiti, a kis Hadvezérek, Miez, a kis Indiánok, Danácska, Mucuska, Nagy Kandúr, Daisyke és Mandyke, AnyaPicúr, Herceg… és sajnos még annyian, akiket már csak egy másik világban szoríthatok magamhoz, addig pedig kétféleképpen idézhetem fel Őket: a fényképek láttán, és a leírt gondolatok újraolvasásával.

Én most mindkettőt elvesztettem… de ebbe belenyugodni nem lehet és nem is tudok. Fényképek ezrei, az első pillanatok, az ismerkedés percei, és persze az utolsó fotók, az Égig érő diófa alatt, az örökbefogadáskor, a búcsúzás perceiben. A megfogott pillanatok, a játékok, a barátságok kutya és kutya, illetve kutya és ember között. A cicák világa, az elkapott helyzetek, melyek túlmutattak önmagukon, egy őzike felcseperedése, egy madár útra kelése, egy hörcsög otthon találása, megkínzott kutyatekintetek szemmel is látható megnyugvása, elsiratott jóbarátok fekete földje… Ez mind-mind elszakadt tőlem, és még mi minden, IciriPicúr kinyíló tekintete, az öreg Medve utolsó, elkínzott pillantása erre a világra, Twisterke gyógyulásának csodálatos története, és napestig sorolhatnám, mit veszítettem csupán a fényképeimmel…És akkor még nem beszéltem a lélek szavakba öntéséről, a már megszületett, de még (szándékosan) sehol meg nem jelentetett írásokról…

Az örökbe adott kutyák és cicák minden adata, a segítők és támogatók névsora, a szervezet minden dokumentuma, az agyamban már kibontakozó ötletek, számos információ, melyek nem egyszer életet mentettek már… most ez mind-mind ott maradt egy beteg winchester testében, és tudom, arra vár, hogy megtaláljam az utat, és mindent, az első fényképtől az utolsó betűig mindent visszavarázsolhassak oda, ahol annak helye van: a régi-új gépemre. A Jóisten és egy önzetlen szomszéd segítségével ugyanis mai napon visszakaptam a laptopom egy új winchesterrel testében, és internettel felszerelkezve, munkára készen. Már „csak” a gépem lelkét és agyát kell visszakapnom, azt a rengeteg mindent, ami másoknak lényegtelennek tűnhet, de nekem a legdrágább kincseim (és esküszöm, ezután mindent lementek pendrive-ra!!!). Egyik járható út emlékeim és dolgaim visszacsábításához, ha minél több, un. Western Digital 160 GB notebook HDD-t tudunk szerezni valahonnan, valahogyan, ezek nyugodtan lehetnek nem működőek, rosszak, hiszen nem magára a winchesterre van szükség a művelethez, hanem az olvasófejekre. Ezek birtokában van remény arra, hogy a jelenleg nem hozzáférhető adataimat újra beolvassák és lementsék. Ha bárki tud segíteni, kérem, mindenképp jelezze, az egész kutyás-cicás-állatos múltam ott ragadt egy darab gépben, pedig teljesen egyértelmű: nem ott lenne a helye.

Ha esetleg asszisztálni szeretnétek egy csodához, akkor jelezzétek nekem, ha bármiféle ismeretségetek van adatmentő cégnél. Hiszen ez lehetne még egy elképzelhető (kellő hittel) megoldás, de bármilyen egyéb ötletet hálásan fogadok, csak kérem, akinek lehetősége van rá, próbáljon meg közelebb vezetni a winchesterben rekedt kincseimhez, mert nélkülük, értsétek meg, nem mehetek tovább…

Az email címemre (dikuszka@gmail.com) az utóbbi hónapokban érkezett levelekre megpróbálok mielőbb válaszolni, és minden elmaradásomat, ígérem, most már valóban pótolom, csak ekkora kihagyás után (jó szokásomhoz híven) időt, türelmet és megértést kell, hogy kérjek. Az élet internet nélkül sem állt meg, a való világ számomra teljesen mást jelent, mint luxusvillában a semmiről vitatkozni, a való világ nálunk arról szól, hogy Ribizli ismét visszakerült, hogy egy rakás kistestű legényt kellett magamhoz vennem, hogy a harmadjára is visszatérő Gyurikának nagy a szája, hogy a macskaaids betette alattomos lábát otthonunkba és gyilkolt, hogy szerdánként egyre nehezebb kifizetni a csirkeláb-szállítmányt… „Plasztikcicák” helyett valódi, hús-vér macskák sorsa tölti ki napjaim és gondolataim: az ágyamban kölyökkorát élő MohaPokémon, az itt felnövő, csendes és nyugodt Liliom, és a félszemű, csupán két hetet itt vendégeskedő Jack ez évben a legszeretőbb gazdikra találtak rá. Olyan otthonba engedhettem el Őket, ahol már igazán, szívből vártak rájuk… Az én világom ettől zsong most, ettől vidám és boldog, hiszen amikor egy törékeny, ám de felnőtt cicát, több hónapnyi ittlét után szerető kezekbe továbbadsz, vagy amikor egy esélytelennek bélyegzett, félszemű cirmoslegényt örökbe adsz, akkor csodát élsz meg, és erőt kapsz a továbbiakhoz, erőt a küzdelemhez és jutalmát a bizakodásodnak. A tavalyi év sok-sok gondja, feladata és nehézsége, a fűtés nélkül maradt hetek, majd hónapok kőkemény hidege, mind-mind a múltba veszett az év egyik első hetében megélt sorozatos csodák révén. Ezt a hetet most írjuk: hónapok óta itt élő, sok galibát okozó, ám szeretetre méltó Kispajtást szerető család fogadta magához, majd két nap múlva az augusztus óta itt élő Nanát egy társat kereső bácsi kiválasztotta, tündérnek szólította és otthonába fogadta… Ismét két nap telt el, és nem is gondoltam, minek a reggelére ébredtem… Mindig nehéz, és mindig szép – örökbe adni valakit, más gondjaira bízni egy barátod, de amikor már egy kerek egész éve osztozol jón és rosszon valakivel, aki a hála és az odaadás élő szobra, aki tizenkét hónapja követ mindenhova házon és szíven belül, aki egy fekete, selymes szőrű, hamisítatlan hercegnő, akit valamiért mégsem akart soha senki…na, akkor különösen nehéz. Aki mellett számtalanszor kérted a Jóistent: adjon egy öreg nénikét, egy szeretettel teli, biztonság-szagú, nyugalmat adó, gondoskodó, ráncos angyalt, aki kisfazékban melegítené a kosztot, kettőjükét, aki sosem fogyna ki a simogatásból és a jó szóból. Egy évig vártunk erre, és bár nem tudtuk, érkezik-e valaha, mégsem adtuk fel soha, Sziszi és én.

Egy késő délután megérkezett a néni, az édes, simogatást és szaloncukrot osztogató, ráncos angyal, aki, családjával együtt, beleszeretett a középkorú, éjfekete, juhászkutya keverékbe, az egyik legkedvesebb lénybe, akit szerencsém volt megismerni. Sziszi és néni egy tekintetből értették egymást: barátság a sírig… Így elindult hát egy új életbe az én drága Sziszim, az éj fekete hercegnője, aki kerek egy esztendőn át volt családom oszlopos tagja, aki mellett felnőttek Maca és Ribizli, aki szárnyai alá vette Einsteint és Pandácskát, aki befogadta Amikát és Yonit.

Sziszi volt az, akibe az öreg Medve első látásra beleszeretett, és az is ő volt, aki 6 hónap barátság után őrizte a már kihűlő testet, a végelgyengült mackó lélek nélkül maradt testét, az eltemetést megelőző órákban. Ő volt az, aki elengedte maga mellől Timikét, Babit, Hollét, CarlaBrunit, Anettot, Mylédit, és még hosszan sorolhatnám, aki barátjául szegődött Sandokannak és Lüsszinek, aki istápolta a drága Lutrit, Graffitit és Twisterkét. Ő volt az, aki sosem tudta eltitkolni háláját és szeretetét, és akitől annyit tanulhattam, emberként, a kutyától… Azt hiszem, sokáig nem fog még eltelni este és reggel anélkül, hogy szememmel és kezemmel ne keresném a selymes, fekete bundát viselő hercegnőt az udvaromon…

Egy hét ennyi mindent tartogatott hát, Jack és Liliom cicákat is ebben a hét napban adtam örökbe, emelve fényét az új év előremutató kezdetének.

Az év első napjaiban az októberben a Piacról megmentett Cirkáló is gazdira lelt, az évtized utolsó napjaiban pedig Einstein talált szerető otthonra. A november is tartogatott nagy meglepetéseket, egy napon két nagyon-nagy barátomat engedtem útjára, egy helyre, egy otthonba, egy gazdi szerető szívébe: Lüsszi, a március óta nálunk élő öreglány, a Bélapátfalváról megmentett németjuhász 11 hónap után új útra indult, és magával vitte az ősz hősét, a kamasz Twisterkét is, aki sok jó ember segítségével és a Jóisten áldásával túlélte a Parvot, felépült, megnyúlt, postást ugatott és madarakat kergetett, majd Lüsszivel együtt egy kedves, öreg bácsi társául szegődött. Meg is látogattuk azóta Őket, becsülettel és vidáman őrzik az otthont, én pedig őket őrzöm a szívemben örökre.

Nagy elválásokból tehát kijutott, és még annyi minden történt, amit most hosszú lenne elmesélni, talán csak néhány szóban azért tudatom:

Beethowenért (még utoljára Róla írtam, mikor volt gépem) eljöttek szilveszter napján, messziről, végre boldog lehetett volna ez a láncra ítélt öreg mackó, ám sajnos éppen aznapra nyomtalanul eltűnt, ugyanúgy, ahogyan pár nappal előtte az ólja és a lánca, majd a kerítés is. Eltűnt egy élet, kevés kis tulajdonával együtt, a nyakára évek óta ólomként nehezedő lánccal, a roskatag óllal, egyetlen embert, inkább angyalt szerető szívvel együtt. Elnyelte a cigánytelep…

Kacskalábú Frida sok-sok bonyodalom és költözés után decemberben hozzánk került, azóta az ivartalanításon is átesett, és világossá tette számomra: kutyaközösségben nem élhet, egy üres udvaron viszont az ember legjobb barátja válhatna belőle.

Csipike, a csontsoványan, sérülten még ősszel érkező kislegény, akinek gyógyíttatásában az aranyszívű Tőzsér Judit segített, szóval ez a fekete-fehér rosszcsont a hónapok alatt kikerekedett, testileg-lelkileg felépült, ezen a héten ő is ivartalanítva lett, így vidám kis lénye immáron gazdira vár, aki megbecsüli és szereti Őt. Ideiglenesben élő Filipke tavaly évvégén valamilyen fertőzés játékszere lett, és bárhogy küzdött, az őt reszketve ölelő pártfogójával együtt, az ismeretlen kór erősebbnek bizonyult. Filipke borzalmas űrt hagyott maga után…

Akárcsak Harcos, a Kelemérben ideiglenesben élő kis amazon, akit anno elvadított pitbullok beszűkült tudatának dobtak áldozatul, melynek során eszméletét vesztette, ám éppen ez mentette meg az életét. A lélek nélküli emberek halottnak hitték, így nem találták elég szórakoztatónak azt, amitől a mi gyomrunk megremeg, a szívünk pedig belehal, és a zsineg végén hagyták a fához kötözött fekete kölyöklányt. Ám az általam a legjobb emberek közé sorolt keleméri őrangyalok rátaláltak, és megmentették. Hónapokon át gondozták és szerették, gazdi nem akadt, mégis boldogan teltek a kis Harcos napjai. Ez a kiskutya senkinek soha nem ártott, és már mégis mennyi szenvedést magáénak tudhatott, már kölyökként áldozatnak szánták, kis teste vékonysága tartós éhezésről árulkodott. Megmenekült, és azt hittük, gazdira talál majd, és boldog életet élhet most már mindig. Hogy miért nem lehetett így, a kérdés fájdalma még mindig tövig hasít a lelkemben: január első napjaiban felbukkant a leggyűlöltebb ellenség a szívósnak tűnő szervezetben. Állatorvos, kezelés, virrasztás, javulás jelei, Harcos harcol, ismét, neki a küzdelem jutott, ezt látjuk, de iszonyatos erővel zuhan ránk az élet igazságtalansága: ezúttal háborút veszt… Legyőzte az ötbetűs gyilkos, a Parvo…érdemtelen győzelmét tovább csorbítja a tudat: Harcosnak élnie kellett volna, hiszen becsülettel megküzdött már az álmokért…

Vilike cicát iszonyú kínok közül mentettük ki, gazdira is talált, ám visszahozták erőteljes hasmenés miatt, amikre szurit kapott, és gyógyszereket, ám egyre csak gyengült, fogyott, majd harmadik napon álomra szenderült, és egy szebb világban ébredt fel… Mafla kis lényét elfelejteni nem lehet, ahogyan a kis Babe-t sem, akit ferdenyakkal hoztam el egy putri küszöbéről, csontsoványan. Helyre jött, picit már erősödött, azonban a házamra nehezedő fagyos hideget nem bírta ki: egy nappal a fűtés váratlan megoldása előtt kis teste megadta magát, és elvitte lelkét oda, ahol meleg napfény öleli körbe az apró fehér, ártatlan kiscicákat...

Robin, az utcáról mentett, szeretetettel teli, ivartalanított, éjfekete kandúr legény január egyik ködös, szürke, gyászos hétfőjén, görcsös ölelésembe zárva, elhagyott minket, temérdek fájdalmat hagyva maga után, erről most még nem tudok beszélni… Isten Veletek, feledhetetlen, drága lelkek, bárcsak többet adhattam volna Nektek…

Hát, ez az én világom valósága, örömek és fájdalmak, bozontos állatarcok és mellém szegődő emberek, küzdelmek és csodák, winchesterbe zárt emlékek, és egy Karácsony, fa nélkül, 101 kg sült kacsával, minden négylábú barátom kedvencével, konzervekkel, csonttal, mindenfélével. Az én ajándékom az volt, ahogyan hol itt, hol ott, egy körút tucatnyi állomásán enni adhattam, bőségesen, a Jóisten fia nevében, szeretetet és holnapba vetett hitet vive és hozva is magunkkal…

Köszönöm mindenkinek, aki a netes eltűnésem ellenére sem felejtkezett el rólunk, akik aggódva telefonáltak rám, miután szinte eltűntnek nyilváníthattak volna. Novemberben még vigasztalniuk kellett, tartani bennem a lelket, ám akik januárban hívtak fel, ők már egy tervekkel, csodákkal, szerelemmel teli, egyetlen lélegzettel elmondott beszámolót hallgathattak végig, kivéve, mikor a cicám sirattam, de mint akik megérezték, igaz barátok hívtak akkor,és én minden fájdalmam és kétségbeesésem belesírhattam az ő pihepuha, megértő, magukhoz ölelő lelkükbe! Köszönet a Jóistennek az igaz barátokért. Legmélyebb hálám a Karácsonyunkat valóra váltóké, akik a reménytelen, kilátástalan helyzetet, szívvel és ésszel, pár nap alatt megfordították, és így telis-tele rakott kocsival járhattuk végig a szélrózsa minden irányában élő, rászoruló, négylábú barátaimat. És köszönet azoknak, akik egyetlen, kérő szavamra már segítettek is, ők azok, akikre mindig is számíthattam.

Hagy mondjak köszönetet ezúttal Bubónak,, Varga Emese tiszteletes asszonynak, Bősz Krisztinek, Tőzsér Juditnak, Raffay Juditnak, Puskás Micunak és Balázsnak, Berta Katának, Lakos úrnak, Farkas Zitának, Losonci Áginak, Ambrózy Elinek és Linónak, Borbás Áginak, Anikónak és Petinek, Virágnak, Eszternek, Vivienéknek és Lettiéknek, Nórának, Bíró Marikának, Lepres Erikának, Thern Gabinak, a HEROSZ-nak, dr. Jaczkó Gézának és dr. Ádám Antalnak a türelméért, és mindenkinek, aki jó szívvel gondolt ránk, és akik segítettek bármivel az álmok megvalósításában. És külön, nagyon hálás köszönet Ivák Lacinak, a gépem őrzőjének és gyógyítójának.

Hamarosan sok-sok mindennel jelentkezem, most már igazán ki vagyok éhezve az internetre, és legfőképpen az írásra, most már azon leszek, hogy az időm és az energiám ésszel osszam be, mert tengernyi teendőm van, és most már nem szeretném, ha újra megállítanának.

Kérlek Benneteket, ne felejtkezzetek el a számomra most legfontosabb dologról, és segítsetek visszakapnom a tegnapok darabjait, a képeket, írásokat, az emlékeket, évek történéseinek dokumentálását.

Úgy érzem, 2011-ben lehetőségem lesz építeni a holnapot, a védencekét, a közöset és a sajátomat is, de mindehhez szükségem van a tegnapokra, végtelen nagy szükségem.

Türelmeteket, kitartásotokat ezúttal is köszönöm, és mivel eddig nem volt rá lehetőségem, így most szeretnék mindenkinek áldásokban és csodákban gazdag, vidám és igazságos, boldog új évet kívánni!

2011 szerintem szép lesz, én legalábbis csak azért is hinni szeretnék ebben. A keresztet vigyük tovább, akiknek jutott, és köszönjük meg minden nap, hogy feladatot kaptunk, akkor is, ha olykor nehéz, ha ólakat tologatsz a hajnal hidegében, mert az idő elrágta a kuckók ajtaját, ha Kispajtást kergetsz hetente háromszor át a hegyen és vissza, ha kutyák táncolnak az életed minden mozaikjában, ha még mindig érnek támadások, amiért magukra hagyottakat fogadsz magadhoz, ha hideg udvarról hideg falak közé szorulsz be és már fáj az ébredés fagyos kínja előre, ez hát a kitartás, mindenen túl hinni és bízni egy szebb, könnyebb holnapban, valóra vált kutyaálmokban, időt kiálló barátságokban, és elsiratott, mégis beteljesült szerelmekben…

A honlapon folyamatosan hírt adok majd az aktuális küzdelmekről, ötletekről, a megvalósult csodákról, mindenről.

Ígérem, ez évben nem tűnök el annyiszor a virtuális világból, mint tavaly, ígérem, hogy ezen leszek, és ezután sok mindent másképpen teszek majd, csak a dolgaim hagy kapjam vissza, ezt kérem. Mikor elromlott a laptopom, ugyanakkor a telefonom is, és hetekig egyáltalán nem voltam elérhető, majd hónapokon át csak álmodtam az internetről, akkor boldogan állapítottam meg, ahhoz, hogy a Jóistennel beszéljek, semmire sincs szükség, csak rám, és mivel vigyázott rám, telefont, laptopot (átmenetileg) igen, de saját magamat nem vesztettem el.

Szeretettel: Fazekas Ildikó

2011. január 22.

Köszönjük az adományokat:

HEROSZ Ózdi Szervezete, OTP 11734121-20043678. Külföld: IBAN: HU16 1173 4121 2004 3678 0000 0000,  BIC(SWIFT)KÓD: OTPVHUHB

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now