EGY ÉJSZAKA KÉT ÉRINTETT TOLLÁBÓL...
EGY ÉJSZAKA KÉT ÉRINTETT TOLLÁBÓL...
http://gallery.site.hu/u/csucsor77/ozdi_mentes/
Ildikó válasza:
Ez gyönyörű. Végig sírtam! Felszakította bennem azt a Karácsony előtti éjszakát, amikor utak váltak szét,sorsok ágaztak másfelé.Nem,azt az éjszakát sosem felejtem el.Néma percek,csendes ölelések, utolsó szavak,utolsó simítások.Útnak engedem azokat,akiknek életet ígértem.A Jóisten megfogta a kezem,és elhozta azokat az embereket,akik segítettek az ígéretet betartani.De a búcsú az csak búcsú marad.Ha tudod is,hogy jó irányba visz,mégis,a szív beleszakad.A búcsú mindig fájdalmas,főleg ha tudod,utoljára látod a tieid.Életre szóló,utolsó szavak az égig érő diófa alatt,ijedt,semmit sem értő,felbolydult tekintetek.Ember és állat egyaránt a szemében hordozta a lelkét azon az éjjelen.Tekintet,mely a szívembe írta magát örökr.e.Benne volt ebben Tutajos félelme a Sajón,Blacky sokkos állapota megmentése után,Lénácska dobozban leélt első hónapja,Junior éhínségben leélt hónapjai,Pötyi sivár kóborlása a cementgyárnál.A rengeteg játék,a falkatársak,a banda,a bajok,az örömök, minden,ami ebben a házban zajlott.Benne voltam én is,az értük érzett,sosem szűnő aggodalmam.Az érzés:nekik a legjobb legyen.És benne volt három nap lidércnyomása,a végtelenségig elcsigázott test és lélek,ám benne volt valami megfoghatatlan erő is,mely minden határon túl is kitartást pumpált az agyamba,kezembe,gondolataimba.Erőt adott,és ezt az erőt a hit táplálta,ami szintén ott dobogott ebben az éjszakában (és a többiben is).Benne volt Katáék összeszorult torka,a megdermedt házibor,az alig-fűtés ellenére is mindent felmelegítő szeretet.Tudom,mindenható az,aki akkor vigyázott ránk,annak az éjszakának minden szereplőjére.És vigyáz azóta is,újra meg újra megmutatva:jöjjön bármiféle nehézség,cselszövés,rosszindulat,-érezhetően áldás van az ózdi ügy felett. Köszönöm,Kata!És azt hiszem,az sem véletlen,hogy egyazon éjjelen éreztük úgy,elő tudjuk venni lelkünkből azt az éjszakát.Minden fájdalmával,minden varázslatával együtt... http://gallery.site.hu/u/csucsor77/ozdi_mentes/
És nem,nem felejtem azt az éjszakát.
Soha már.
Ildikó
Ha valaki a http://gallery.site.hu/u/csucsor77/ozdi_mentes/ cimet nem tudná elérni, itt a szöveg:
Ózdi mentés
Az az ózdi éjszaka… (hóbanszélbennapsütésben – Karácsony előtt)
Az Ózdi Szigeten, Ildikónál bekövetkezett a legrosszabb. Feljelentették. Az önkormányzat hitelt adott nekik, Ildikónak pedig 72 órát, hogy felszámolja az otthonában létrehozott rehabilitációs központot, vagyis az életét, amely olyan ártatlanoknak nyújt menedéket, mint a jeges vizes hordóba mártogatott Blacky, a Sajóba dobott Tutajos, a kiéheztetett Junior és a többiek. A névsor végtelen. A sorsok egyetlen egyben azonosak: az emberi gonoszság leleményességének tükörképei. Az állatok többszörösen sérültek, a sintér kezére semmiképp nem kerülhetnek. Izzanak a vonalak, pörög a számla, e-mailek ide-oda, sírás, könyörgés, szitkozódás, anyázás, lelkiismeretfurdalás… végül: Bora fogad ötöt. Öt! Micsoda szám! Öt szerencsés. Öt menekült. Öt sors. Öt élet. Öt hektó hálakönny és öt tonna kő a szívről… 23: 29, sms Ózdra: „Most indulunk.” A kocsiban fűtés alig, odakint -23°C, a fagyálló befagyott, szakad a hó. Még az útra hozott házibor is beledermedt a palackba, a csap alatt melengetjük. Monty hozza a formáját, és ezzel fémjelzi a minőséget: buzikék műszőrme usánkában, hegesztőszemüvegben érkezik. A kutyám alig engedi be. Kell is nekem az a bor az útra, úgy látom… Ma még sírni fogunk. A hóviharban néhol semmit nem látunk, az utak járhatatlanok, a sávok nem látszanak, az ablaktörlő nem működik, belülről csodáljuk a jégvirágot, a rádió sem tökéletes, épeszű ember el sem indul. Mi a Jóisten szánján utazunk át az ország másik végébe. Odakint kristálycukor a világ, idebent forralt bor. A fák, mint ősöreg csontvázak vetik az ég felé fagyott karjaikat. Sehol egy lélek. Bagoly huhog, aztán elhalkul, ahogy megállunk, valahol a senki földjén könnyíteni… Röhögve kászálódunk ki a kocsiból, dideregve kászálódunk be, csak ott legbelül nem változik az a melengető érzés. A mi Karácsonyunk. 02: 10, sms: „Kb fél óra múlva ott vagyunk.” Ildikó kérte, jelentkezzünk hamarabb, mint ahogy érkezünk, egyedül szeretne búcsút venni imádottjaitól. Innentől kezdve nem szólunk egymáshoz, Monty még a rádiót is lekapcsolja, görcsösen markolja a kormányt, egyik bagó a másik után. Én rágom a szám szélét, nyelem a könnyeimet, szorongatom a lassan ürülő flakont, majd’ összeroppan… 03: 00. Megérkezünk. Fázom, ahogy kiszállunk, amint felveszem a kabátot, melegem van. Nem, nem a bor, ez valami más lesz. Sárgán világlik Ildikó kis ablaka a téli sötétségben, meleg sugár ebben a rideg világban. A kerítés mellett már ott ugrál a hősszerelmes Rómeó, aki „csúnyaságával” egy országot hódított meg – egy internetes versenyen egy évre való eledelt nyert. Liza is emberkedik a törpe lábain, rázza a havat a sörényéből. Topogunk, didergünk, törölgetjük a szemünket, szipogunk. Tervezünk, szervezünk, pokrócok elő, ágyazunk kis utasainknak, akik lassan megtöltik a kocsi hátulját. Blacky, Pötyi, Liza… nem, Liza nem bír magával. Kapkod, csipked, acsarog… célt ér: marad. Mexikó nem fárasztja magát: úgy elbújik, hogy elő sem lehet húzni. Akkor… akkor… őőő… akkor Tutajos. Tutajos pörög. Szimatol, puszit oszt, ide bújik, oda bújik, látszólag vidám és örül az ismeretlennek, csak a szemében (ugye a lélek tükre) fedezhető fel a páni félelem. Junior is beszáll. Csak négy napja volt az ózdi szigeten, még testén viseli a kínzások nyomát, de már kimeresztett karmokkal kapaszkodik megmentőjébe. Lénácskát, a csepp szukácskát először én ölelem, aztán Junior. Ez az apróság merő görcs, még a szemét is eltakarja, látni sem akarja a távolodó menedéket, a zokogó Ildikót, aki harmadik napja nem eszik, nem alszik, a téboly határán számolgatja a rohamosan fogyó perceket, várja a telefonokat, az e-maileket, reméli a segítséget, hiszi az Istent… és mégis. Bubó mondata szíven üt: „Isten hat nap alatt teremtette a világot. Ildikó három napot kapott, hogy elpusztítsa világát.” 03: 30, elindulunk a Kóborka felé. Már csak 300 km… Visszafelé már veszünk pályamatricát – határozzuk el. Egy órát spórolhatunk vele és elkerüljük az ébredező fővárost. Egyikőnknek sincs kedve a kelő emberek takarója alól kipárolgó világhoz. Az autópályán hóvihar, jégeső, ónos eső váltogatják egymást, csak az orkánerejű szél az állandó. Én erről mit sem tudok, elalszom. Utolsó, amit hallok: „Esik a hó, az első hó…” Lovasberény előtt ébredek. 06: 43, sms Daninak: „Fél óra múlva ott vagyunk.” Már ha be tudunk menni a bekötőúton – ezt persze csak magamban teszem hozzá. 07: 00, megérkezünk. Előkészített kennel, beszalmázott ólak várják a megfáradt utasokat. Egyenként segítjük ki Őket, körbeszaglásznak minden zugot, beleszimatolnak a levegőbe, majd kitörő örömmel üdvözlik egymást. Hancúrozás, őrült játék kezdődik a kifutóban, röpül a szalma, libben az ólak ajtaja, kutya ki, kutya be, hol a sárga Tutajos tűnik fel a színen, hol a fekete Blacky, még a félős Junior is csóvál egyet, orrával belebök, majd beleprüszköl a szalmába. Lénácska tágra nyílt szemmel kuksol Bora mellénye alatt – neki bent jut hely. Megérkeztek. Megmenekültek a feljelentgető, mások figyelgetésére ráérő, irigykedő orkok elől. De örökké emlékezni fognak Ildikóra, erre az önfeláldozó, önzetlen, nyitottszívű, tisztalelkű lányra, aki az ágyát, otthonát, az utolsó falatját, vagyis az önmagát osztotta meg velük tudva, hogy ezeknek az ártatlan lelkeknek más esélyük nincs ebben a XXI. századi, sötét középkorban. Így emlékszem én arra a mámoros, vadregényes, kalandos, kísérteties éjszakára, amikor néhány állatkáért megmozdult a világ és együtt dobbantak a szívek. bertakata 2010-01-13 (a mentés 2009. 12. 21-22 – én történt)