Az utolsó idök szépségéért

„MÉLTÓ ÉLETET AZ ÖREG ÁLLATOKNAK”

KAMPÁNY:

• AZ IDŐS KUTYÁT SORSÁRA HAGYÓ EMBEREK ELLEN

• A ÖREG ÁLLATOKÉRT IS FELELŐSSÉGET ÉRZŐ ÁLLATVÉDŐK ÉS ÁLLATBARÁTOK ORSZÁGOS ÖSSZEFOGÁSÁÉRT

• A MAGÁRA MARADT, MÁR NEM FIATAL ÁLLATOK ÉS AZ ŐKET SZERETETTEL FOGADÓ EMBEREK EGYMÁSRA TALÁLÁSÁÉRT

• AZ UTOLSÓ IDŐK SZÉPSÉGÉÉRT

Vigyük hírét az elárult vagy elárvult, öreg állatoknak, vigyük hírét a nagy világban: nincsen felesleges négylábú, csak hűtlen ember.

Mindig is szeretettel teljes tisztelettel néztem az öreg állatokra, hisz ők átszámolva mind idősebbek tőlem. Szeretem, ha megkapnak minden jót, hisz becsülettel leszolgáltak egy egész életet. Mostanra látásuk elromlott, szemüket hályog takarja, némelyikük már süket. Pépesebb étel kell, mert már kopnak-hullnak a fogak. Reuma, izületesség, régi törések, szívpanaszok, annyi minden kínozhatja már őket. Eddig ők vigyáztak ránk, most már nekünk kell vigyázni ő rájuk . Mert megérdemlik. Mert ez a legkevesebb, amit adhatunk nekik az utolsó időkben, cserébe azért a rengeteg szeretetért, amit tőlük kaptunk életük minden napján.

Most az egyszer nem bánnám,ha lennének olyan elvi kérdések, amiről minden ember egyformán gondolkodik. Hogy aki hűségével és rajongásával bearanyozta napjaink, annak nem fordítunk éppen akkor hátat, amikor a legnagyobb szüksége lenne ránk. Cserben hagyni valakit, aki számít ránk, az én szememben erkölcstelen és lelketlen dolog. Akkor sorsára hagyni, amikor már beteg, elesett és gyengécske, az egyenesen undorító.

És mégis nap mint nap megtörténik, hogy egy idős, talán még daliás, talán már matuzsálem korú állatot, annyi együtt töltött év után, elhajítanak. Van, akit erdőben dobnak ki, van, akit kilométerekre az Otthontól. Van akit sintértelepre adnak, és van, akit menhelyre. Van, akit indokolatlanul elaltatnak, és van, akit egyszerűen ott felejtenek a régi házban. Van, akit bármilyen rossz helyre oda adnak, és van, akit a családi házból kivisznek a telekre, és láncra teszik. "A házat már nem igazán őrzi, hát, talán még a telekre jó, ide az ajtó elé kötve. Ha nem, hát megy... "És ennyi. Már nem tökéletes, már nincs belőle haszon, már nem kell. Nem tudom, a Jóisten az embertől teremtett-e önzőbb lényt a földre. De már nem hinném el. Vannak önzetlen emberek, vannak közömbösek, és van a leghitványabb, a hűtlen, az áruló, a lélek nélküli.

Van olyan ember, aki megörökli édesanyja után a házat, a megtakarított pénzt és hű társát, az öreg kutyát vagy macskát. "Pénz jöhet, házat eladjuk. A kutya? Nem,az nem kell." Az örökség legértékesebb részéről lemond. Nem látja benne sem a magára maradt, szomorú kis élőlényt, sem az Édesanyja legfontosabb kincsét, aki ő helyette is társa volt az öregségben. Volt olyan kutya, akit az örökösök egyszerűen kitettek a kapu elé, és többé nem engedték be. Saját otthonába, amire több, mint egy évtizeden át becsülettel vigyázott. Szerintem ezek azok a dolgok, amiket nem lehet soha többé jóvá tenni. Amiktől az "ember" nyomban rohadni kezd belülről.

Aztán vannak az állatvédők és az állatbarátok,akik megpróbálnak segíteni, amikor egy négylábú bajba kerül, a fent jellemzett emberek szívtelensége miatt. Van, aki sintértelepről menti a kutyákat, és van, aki az utcáról haza visz minden kóbor állatot. Van, aki enni adni, van, aki megszerzi az étel árát. Van, aki hirdeti őket, és van, aki vállalja az orvosi költségeket. És van, hogy egy-két ember visz a vállán mindent.

A baj akkor kezdődik, amikor a kutya vagy a cica halmozottan hátrányos helyzetű. Vak, süket és olyan öreg, mint az országút. Vagy egy nagytestű öreglegény, aki lassú és beteges. Esetleg kölyök még, de félszemű vagy háromlábú. És persze, nincs még akkora szerencséje sem, hogy fajta tiszta legyen. Sokszor azonosíthatatlan keverékek, őszbe vegyülő feketék, vagy borzosak, olykor gubancosak. Gyakran németjuhász jellegűek, vagy puliszerűek, de lássuk be, van úgy,hogy csak nagy-nagy jóindulattal.

Egyébként sincs annyi állatvédő, amennyi kellene ide, ebbe az ilyen téren nagyon elmaradott országba. Nincs annyi menhely, és a menhelyeken annyi férőhely, hogy minden sorsára maradt állat biztonságba kerülhessen. És ma már -sajnos-,az is előfordul, hogy a menhelyeken is altatnak, és nem csak a halálos betegeket.

Egyesek kikerülnek a perifériára, a kóbor kutya-hierarciában is legalulra kerülnek. Mint a sovány, tüdőbeteg, öreg hajléktalan. És a kutya nem itta el a házát, nem keveredett piszkos ügyekbe, nem viselkedett úgy, hogy az utcára tegyék. Őt csak "egyszerűen" cserben hagyták. Nincs már többé kutyaól, udvar, vizes tál, rendszeres koszt, fejvakargatás. Nincs már többé megugatandó postás, fára kergethető macska. Nincs már semmi, csak a magány, a félelem, és a semmit sem értés. Úgy gondolom, (egy-két ízig-vérig öntudatos példánytól eltekintve), hogy a kutya mindig magában keresi a hibát. Hisz a gazdáját istennek látja, akinek örült még akkor is, ha előtte megverte őt. Sosem hinné, hogy az ő imádott gazdája aljas és áruló. Pedig az.

Volt és van is jónéhány öreg kutya és macska az életemben, akik majdnem mind úgy találtak rám, hogy senkijük nem maradt és senki nem is akart melléjük állni. Aztán útjaink szerencsére keresztezték egymást és minden megváltozott. Beköszöntött a remény. Akinek volt már hasonló élménye, az nagyon jól tudja, miről is beszélek. Az ismeri a hályogos tekintet mögött megbújó, újra éledt bizalmat, a foghíjas száj nevetőssé húzását hátvakarás közben, a gyenge lábak megható igyekezetét, ha eléd siet.

Ezzel a kampánnyal az öreg állatok felkarolóit szeretném megtalálni, és azokat a keveseket, akik szívesen befogadnak nyugdíjas korú, új családtagot is, nem azért, hogy őrizze a házukat, vagy egeret fogjon, hanem, hogy széppé tehessék az utolsó időket.

Van, hogy évekig él még a szeretetben megfiatalodott állat, de van, hogy csak hónapokat kapunk már. Vallom: ha egy állatkának már csak az utolsó két napját, esetleg az utolsó óráit tudod szebbé tenni, már akkor megérte minden. Van, hogy azért a két óráért is rengeteget kell harcolni. Van, hogy csak cselhez folyamodva tudod kihozni a sintértelepről („kinek kéne ez a vénség?”), de te kihozod, hogy ne ott, ne egy telepen érjen véget az élet. Vagy már olyan betegen találsz rá, hogy hiába minden gondoskodás, tudod, ő már távozni készül. De ez a pár óra, annak a kutyának a minden! Érzi (talán életében először), hogy valaki szereti őt és aggódik érte. Miatta sír és átöleli.

Az álom elkeveredik a valósággal, és a kutyus az előbb még itt volt, de most már nincs. Egy szép világban ébred, ahová magával viszi az utolsó ölelés emlékét. Most már valahogy nem annyira fáj, hogy előző gazdája nem volt mellette. Ez valaki más volt, de nagyon szeretet-szagú. Nagyon különlegesek a kutyák. Szeretik azt, aki elhagyja őket. Ha pedig meghal a gazdájuk, nem értik a halált, és mint a filmben, akár évekig is élnek a temetőben, vagy a régi ház előtt (ez már a valóság), és várják, hogy a Gazdi visszajöjjön. És ha már nem bírják tovább, hogy nem jön, akkor megszakad a szívük, és mennek ők a Gazdi után. Akit kocsiból kidobnak egy út szélén, messze az otthontól, napokig várja vissza a „gazdáját”. Inkább nem eszik, nem iszik, mert fél, ha élelem után nézne, elszalasztaná a várva várt barátját. Aztán ezeket a kutyusokat vagy elütik, vagy valami gonosz társaságba botlanak, vagy felteszik életüket a hazatalálásra: „juj,hogy fog örülni a Gazdi, ha hazaérek, remélem, többé nem veszít el, öreg vagyok én már ehhez”. Ők lesznek az örök vándorok, akik porosan, sántítva mennek, csak mennek előre az országút porában. Bizalmatlanok, vagy már semmi sem érdekli őket. Csak az útról, az útról nem térne le soha. Meggyötört ösztöne viszi hazafelé. Néhányuk rossz irányba megy már hetek óta, mert a fájó szíve megtréfálta. Az örök vándorok általában soha nem érnek haza. Talán jobb is így. Talán azonnal ketté hasadna a szíve, ha nem várná őt egy ilyen nehéz, hosszú út után senki. Vagy ami még rosszabb: ha a várt öröm elmarad, helyette durván elűzik őt. Az örök vándorokat nem siratja senki, talán én most, a soraimmal, szándékom szerint. Van, aki annyira elfárad, hogy már a sintérkocsit, a hurkot, a kábító lövedéket sem bánja. Nincs már ereje harcolni az életéért. Feladta. Vannak, akik bekerülnek egy menhelyre, ahol ha szokás altatni az öregségért, akkor itt véget is ért minden. Ha jó helyre kerül és nem altatják el, talán ő lesz az önkéntesek kedvence, de valószínűbb, hogy bogarassá válik, és nem értve semmit (legfőképpen azt, hogy hol a „gazdi”?), depressziós lesz és már csak a véget várja egy kennel rácsai mögött, egymagában. Ugye, milyen szomorú?

Ám azért a világ úgy kerek, hogy vannak még csodák is. Amikor egy öreg, boldogtalan, magára hagyott állatra rátalál egy angyal. Ember képében érkezik és újgazdis-szaga van. Enni ad, simogat, orvoshoz visz, bensőségesen beszélget, és mindig vissza jön. És szeret, szeret, szeret. Nem felejt a kutya, mert ő kitartóbb barát. Nem felejti el a régi „gazdit”, aki őt olyan könnyen eldobta, de már van kit szeretni újra, és csak ez számít. Ha ráadásul még őt is viszontszeretik, az az igazi kutyaálom, luxuskivitelben. De azt biztosan sosem látná be egy kutya sem, hogy az előző gazdája nem érdemelte őt meg. Különlegesek a kutyák, nem tudnak szívükből haragudni. Legalábbis a gazdájukra sosem, bármilyen gonoszat is tett az ellene. De az új, boldog élet betölti minden percét, nem gondol már a magányra, az ismeretlentől való félelemre, a szűk kennelre egy telep végében, az éhezésre, a lüktető fájdalomra, a többé ki nem nyíló kapura, a megvadított kutyák támadására, az erős lábak durva rúgására. Nincs már más, csak egy Újgazdi és egy boldog élet. És ha ez csak két óra, vagy két nap, ő akkor is feloldozást nyer önmaga előtt : van, akinek Ő még fontos és számít.

Hát ezért indítottam ezt a kampányt. Hogy a Rexik, az Adélok, a Ginák, a Luciferek, a Jámborok, a Bonifácok, a Vén Kalózok, a Kutyusok, Morgók, Bobbyk, Spanik és a többiek nagyobb esélyt kapjanak a megtalált boldogságra. Mert aki szomorúan, magányosan, egy kennel mélyén vagy egy országút melletti gödörben, elárulva, becsapva végzi életét, ők mind vártak ránk. Hittek a csodában, de elment mellettük mindenki. Nem akadt egyetlen ember, aki tisztelettel és szeretettel melléjük ült volna. Találjunk egymásra, öreg kutyák és macskák barátai, hogy minél kevesebben menjenek el e világból összetört álmokkal, magányosan.

Bízom benne, hogy sokan csatlakoztok majd.

Várom azokat, akik egy öreg állat megmentését csodálatos dolognak tartják. Azokat, akik már meg is tapasztalták. Azokat, ó igen, azokat nagyon, akik otthonukba fogadnának egy idős társat, lemondva a kölyökkor minden szépségéről, az utolsó idők (évek, hónapok, napok, órák) meghittségéért cserébe. Azokat, akik a homályos tekintetben is meglátják a tisztaságot. Azokat, akik hírét vinnék: az öreg állatokért is össze fognak már. Azokat, akik bármivel segíteni szeretnék ezt a kezdeményezést. És persze, várom a képeket az ország minden tájáról a „feleslegesnek” ítélt öregecskékről, aggastyánokról, matuzsálemekről, vagy akár a középkorúakról. A képet jellemzők, elérhetőségek, és a város megjelölésével, a csatlakozásokat pedig néhány mondatban indokolva várom a kampany@c2.hu címre. (Tárgy: Méltó életet az öreg állatoknak)

Nem titkolt célom az sem, hogy talán változik az öreg kutya, macska kidobásának, leadásának megítélése. Talán jót teszünk már azzal is, ha beszélünk a cserben hagyott, már nem fiatal négylábúakról. Szerintem a legkevesebb esélyt az új életre, ők kapják, az elkobzott harci kutyák után. Vigyük hírüket a nagy világban : eldobott, idős állatok is léteznek, és mi is, akiknek ŐK számítanak!

A kampány elindítója Rex kutyus volt, aki egy 10 éves, nagytestű, évek óta láncon és magányosan élő, homályos tekintetű öreg úr. Az érzelmi elhanyagoltság megtette a hatását, de mint mondtam, a kutyák a legnagyobb fájdalmakat is feledni tudják. Nem régóta ismerem, de szerelem volt első látásra, oda-vissza. Sajnos, én nem hozhatom haza a gazdira váró és befogadott állatsereglethez, de mindennap elsétálok hozzá, megetetem, szeretgetem, és rendkívül élvezi, hogy folyamatosan hozzá beszélek. Már megismer, ha jövök, és két mancsával marasztalóan átölel, ha már indulásom érzi. Egy boldog otthont szeretnék neki találni, ahol szabadon élhetne egy udvaron, és nem csak napi félórát lenne a Gazdi közelében. Ahol gondoskodnak róla és szeretik őt.