Dagi, Whipy, Süni. Tüske

2018/02/18

Fazekas

 

Igazából nem tudnám megmondani, hogy is bírjuk még. Nagyon kemény időszakot élünk, igazi próbatételekkel, verítékes küzdelmekkel és minimális pihenéssel...


Minden nap nagyon későn járunk haza, hiszen bőven éjszakába nyúlóan dolgunk van kint a népes Falka körül Kiskapudon. A kutyusok is úgy szokták meg (és ehhez meglepően hamar alkalmazkodnak egyébként), hogy ugyan nem korán reggel indul a napjuk, ...de nem is esti órákban ér véget. Például a fő étkezésük, a vacsi is 8-9 körül kezdődik, éjfél körülig tart, és ők mind türelmesen, ébren várják, hogy odaérjek mindegyikükhöz...

Én mindig is kicsit fordítva éltem az életem (már évekkel ezelőtt is gyakran mondogattam, hogy éjszaka talán sikerül megváltanom a világot, de korán reggel egész biztosan nem...), de ami mostanában van, az már nekem is sok.

Napi néhány óra alvással csinálni úgy végig minden napot, hogy sosincs megállás, nincsen szabadnap, nincs pihenés, örökös a készenlét, örökös a teendők végtelen sora, de közben mégsem elég soha, amit megteszünk, mégsem érünk a dolgaink végére soha, és az emberek (olykor még a közeli barátok is) újra meg újra kérdőre vonnak az elmaradásaim miatt... ez így nagyon kemény és néha már kibírhatatlannak tűnik.

Közben örökös harc a pénzért is, hiszen a kutyáknak ennie kell, és oly sok mindenre is muszáj költeni velük kapcsolatban, örökös harc a sárral, ami ellen már annyit küzdöttünk, és mégis még most is ő az úr...

 

És az emberek, akik nem értik meg, hogy már nem bírunk többet magunkra venni, hogy már a fürdőszobánkban is, és az anyukámnál is kutya lakik...Az emberek, akik reggel 6:20-kor felvernek telefonon, mert láttak egy kutyát, és az emberek, akik olykor úgy megbántanak, hogy talán fel sem fogják, mekkorát szúrnak...

Az emberek, akik az első problémánál visszaadják a választottjukat, akik kihajítják előttünk, esélyt sem adva sem nekünk, sem a kutyának, és az emberek, akik bántják őket, és akik bántanak minket...

 

A barátnak véltek, akik hirtelen kiállnak mellőlünk a sorból, a mi rövid, de erősnek és biztosnak hitt sorunkból...

És a végtelen harc azért, hogy egyszer felépüljön a menhelyünk, és ami elé, sokan nem is gondolnák, ezer akadályt gördít az élet... De persze kitartunk, Dávid és én, hiszen ha a kutyákat megtagadnánk, azzal magunkat tagadnánk meg. Ha megfutamodnánk a feladatok elől, akkor magunk elől futamodnánk meg.

Nem is azért panaszkodok, hogy sajnáljon bárki is, vagy glóriát húzzanak a fejünk köré, hanem egyszerűen csak jólesik néha beszélni (írni) erről is.


Hiszen olyan időszakot élek jó ideje, hogy írni már nem igazán marad sajnos erőm-időm, pedig tudom, jót tenne nekem. De a fájdalmakat nemhogy kiírni nincs időm magamból, még úgy Isten igazából kisírni sem tudom... Az örömöket nemhogy elmesélni nem marad erőm, sokszor sajnos még megélni sem... Mert ahogy történik valami jó, vagy jön rá egy igazán rossz, vagy rám zuhan egy probléma, amit meg kell oldanom, és már nem is érek rá örülni annak, ami előtte volt... Nincs időm megnézni a képeket, amiket az örökbe adott kutyusokról kapok, nincs időm beszélgetni csak úgy egy baráttal, nincs időm igazából semmire, csak a hajszoltság van, legalábbis jó ideje. És tudom, ez így nem jó. Azt is tudom, hogy pihenni is kellene, magunkra figyelni is kicsit többet, mert a kutyáknak mi vagyunk a minden, vigyáznunk kell hát magunkra is, nem csak rájuk. Értem én ezt, tudom is, hogy így van, de az élet nem állhat meg, a Falka nem enged megállást, és amíg az a felállás, hogy a kutyák nagyon-nagyon sokan vannak, mi meg ketten nagyon-nagyon kevesen, addig esélyünk sincs változtatni.

 

Ez kezdi is magát megbosszulni, az utóbbi időben elég sokat vagyok rosszul, Napokon át fáj hol a fejem, hol a hasam, hol mindkettő egyszerre, a lábam az meg mindig. És a szívem is azt hiszem, száz évvel többnek gondolja magát, mint amennyit valójában élt idáig. Ingadozik a vérnyomásom, sokat szédülök, és közben az sem segít a lelki állapotomon, hogy látom, Dávid is egyre fárad. A bakancsunk beázik, a vesénk felfázik, a gyomrunk sokszor késő délutánig korog, mert sokszor, még ha van is mit enni épp, idő nincsen rá. Ha meg végre lenne, akkor megcsörren a telefonom... És ha nem veszem fel, rendre keresztre feszítenek... Mondom, érdekesek az emberek...


Ma egyébként picivel éjjel 2 előtt indultunk el Kiskapudról. Még félórát azért húztunk rá a napra, mert befagyott az estére támadó mínuszok miatt egy lakat, ami mögött egy kutyánk van, az erdő ölelte kis háznál, aki még várta a vacsorát, az esti szeretgetést és az aznapi utolsó sétáját... A lakat nem nyílt ki, a dolgot így kellett megoldani, sikerült, utolsó simítások, átöltözés, és indulás haza. Persze, nem a tízperces rövid úton, hanem nagy kerülővel, sok megállással, a kosztosaink miatt, akik évek óta várnak az utak mentén, és akik, ahogy telik az idő, egyre többen vannak (mily meglepő...). Kutyák, cicák, rókák, és más, ismeretlen eredetű szempárok, akik a kocsim hangját hallva egyre közelebb merészkednek a fák-bokrok közül. 10 kiló csirkeláb és 4 rúd kutyaszalámi, ennyi megy el rájuk, értük, minden áldott nap, hogy életben maradjanak, legalábbis hogy éhen semmiképp ne haljanak (mert sajnos más veszélyektől nem tudjuk őket megvédeni, vagy azért mert vadak, vagy azért mert megfoghatatlan kutyák).

És ezzel már itt is vagyunk, az ennivalónál, amiből minden héten egy egész vagyonért rendelünk (három helyről, plusz boltban is véve az apróbb dolgokat), mégsem elég soha. Nemrég még volt egy lélegzetvételnyi nyugalmam, mert kaptunk segítséget több helyről, azt hittem, a február rendben lesz.

 

Aztán szerdán, két rendelés kifizetése után rájöttem, hogy dehogyis van rendben semmi...

Már megint elfogyott a pénzünk, alig van mihez nyúlni, és én már félek kiírni, hogy kérek, hogy segítségre szorulunk...Aki eljön hozzánk, és meglátja, mekkora is a Falka, és ha még meghallgatja, hányan is vannak még rajtuk kívül, az érteni fog mindent, de aki csak annyit lát belőlem, hogy mindig kérek, az előbb fog bajt okozni, mint adni...

És nekem nincs erőm már végképp az emberek rosszindulatával harcolni.

Úgyhogy én most ebben a hajnali kiírásomban elrejtek egy kérést, bízva abban, hogy lesz, aki elolvassa, megérti és ha megteheti, ad.

Kis tagszervezetünk (Herosz ózdi szervezete) számlaszáma: otp 11734121-20043678-00000000. Elsősorban most ennivalóra kérünk (és bármi ehetőt is örömmel fogadunk!), de állatorvosi költségekben (mi mindenkit ivartalaníttatunk például) és lecserélendő, rossz kenneleink ügyében is szívesen fogadjuk a segítséget.
Aki pedig hűséges, öreg autóm tankolásában szeretne és tudna segíteni, az az én nevemen lévő K&H 10400353-86766575-86871000 számlaszámon keresztül teheti meg, és mi nagy-nagy hálával fogadjuk! Mert hogy ez is örökös harc...Rengeteg megy el benzinre, nem csak a sok út miatt, hanem azért is, mert nagyon sokszor kell a hidegben járatni a motort az éppen a kocsiban lévő állatok miatt.

 

Akár így, akár úgy segít bárki, hálás köszönet érte! Mivel ez nem egy kimondottan segítségkérő poszt, nem bizakodom nagy megmozdulásban, de talán megsegít a Jóisten, és összejön valahogy legalább csak egy kis időre szóló nyugalom. Mert bármilyen feszült és stresszes is az életem, ha a kutyáknak van ennivalóra valója és van kajájuk, akkor valahol én azért már nyugodt vagyok...

 

Egyébként most úgy maradtam ébren, hogy még nem tudom, ezt a napot hogyan csinálom így végig. Hamarosan indulnunk kell, hogy Csubit elvigyük Bélapátfalvára, ahol már nagy izgalommal várja őt egy család :) Úgyhogy most éjszakára már hazahoztuk, így jelenleg ő is az ágyunkban alszik, perpillanat épp Dávid és Csuzlinka közt, hanyatt vágódva :)

Ha ez megvolt, és Kiskapudon az első, legfontosabb teendőkben segítettem, akkor indulnom kell Szennára, mert egy jólelkű ember segítségével megpróbálnánk megmenteni egy kutyust, akinek jó helyen már befogadója lenne, de sajnos most rossz kezekben van...

És aztán megy tovább a nap, a maga ezernyi teendőjével, küzdelmével, reményével, megy, egészen éjszakáig...
Ha lesz, aki elolvas, akkor is, ha hosszú, és megért, átérez, erőt küld és talán egy picit megértőbb lesz irányunkba, akkor már megérte alvás helyett a laptop elé ülni. Ha pedig még olyan is akad, aki anyagilag segít -mert bármilyen szép szavak sem takarhatják el, hogy pénz nélkül mindez nem megy...,- akkor megpróbálom elhinni, hogy lesz ez egyszer még könnyebb is talán...!


UI: Fel semmiképpen nem adom, nem kell félni. Sem a Falkát, sem Kiskapudot, sem az álmaim, sem a hitem. De hazugság lenne azt állítanom, hogy nem a nehezebbik úton járok. Bár igaz, magam választottam... Ha bárki segítő kezet nyújt nekünk, ahogyan én teszem évek óta a Senki kutyái felé, az picit könnyebbé teszi ezzel a mindennapok küzdelmeit. Lehet a köszönet időhiány miatt sokszor elmarad, de a hála bennem odabent soha!

A képen Dagi, Whipy, Süni és Tüske- négyen a sokak közül, akikre valamiért úgy éreztem, fel kell tennem az egész életem, és amiben - magam sem értem, miért - az én Dávidom társamul szegődött...

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Köszönjük az adományokat:

January 28, 2020

November 5, 2019

October 27, 2019

October 14, 2019

April 23, 2018

Please reload

HEROSZ Ózdi Szervezete, OTP 11734121-20043678. Külföld: IBAN: HU16 1173 4121 2004 3678 0000 0000,  BIC(SWIFT)KÓD: OTPVHUHB

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now