Azért, hogy ne kelljen félnem az utolsó naptól

2018/02/18

Fazekas

(na, ez most nagyon jó mélyről jött ki, nagyon bennem volt már minden gondolata, és ha ma délután nem ülhetek le egy húszpercre, hogy megírjam, akkor talán már szétfeszítettek volna a szavak belülről...A lekicsinylő nézések, a küzdelmeinket meg sem látó, ítélkező szemek, nagyjából ezek, amik hosszú idő után már írássá sűrűsödtek bennem, és muszáj volt, a mostanában megéltek miatt már tényleg muszáj volt kiírnom magamból. Tudom, lesznek, akik jót akarnak nekem, és azt mondják, engedjem el azok megjegyzéseit, nézését, stb, akik nem tudnak, csak tudni vélnek. Csak az a baj, hogy ezek a tekintetek belénk szúrnak, mélyen, és a sebük ott marad, míg meg nem gyógyítjuk... Nem lesz rövid. Ahhoz túl belülről jött.)

 

Olyan furcsák az emberek. Nagyon sokszor úgy érzem, hogy nem értik meg, miről beszélek. Persze, lehet, hogy nekik meg én vagyok a furcsa, azért nem is értenek meg...Ezért most kicsit mesélek magamról és persze Kiskapudról, az érzéseimről, hogy mi tud letörni, és mi visz tovább aztán mégis...


Mert attól, hogy van egy hatalmas rakás kutyám, és az életem körülöttük forog, és miattuk az életem nagy részét sárban töltöm, attól én még ugyanúgy egy ember vagyok, mint mások, érzésekkel, akit meg lehet bántani, és akinek vannak hibái. És persze a hibák mellett értékrendem is van, kitartásom is van, és hitem is van. Ez sajnos már nem minden emberre jellemző...


5 évvel ezelőtt hatalmas fába vágtam a fejszémet, mert nem volt előttem más út, a kutyáimnak hely kellett, egy otthon, és a még meg nem mentett senki kutyáinak is... Kaptam végre egy területet, Kiskapudon, és ebben akkor is, és azóta is, a Jóisten áldását érzem, mivel én ekkor már évek óta éppen itt, Kiskapudon etettem -és szerettem- egy rakás magára hagyott kutyát egy erdő ölelte kis háznál. E kutyusok között volt KicsiPicúr is, és az azóta már meghalt BarnaPicúr is, akiket azóta is úgy emlegetek, hogy Kiskapud alapjainak letevői.

Ekkor még szálegyedül álltam a sok kutyával, ha volt is benne társam, nem volt társ igazán...Mégis összeverbuválódott egy lelkes csapat, csupa önkéntes, akik két hónapot feltettek az életükből arra, hogy a legnagyobb kánikulában felépítik az atombiztos betonkerítést a kutyusok leendő otthona köré! Egy csodaként élem meg azóta is, hogy ez a kerítés felépült, hálás vagyok mindenkinek, aki segített benne, és ahányszor ránézek, eszembe jut az az iszonyatos munka, az a jó kis csapat, az a dolgos nyár... És persze eszembe jut a hatalmas anyagi segítség Svájcból, ami nélkül esélyünk sem lett volna a betonkerítésre.

És azóta is, bármi előrelépés is történik idekint, én mindig ugyanezt érzem, és raktározom el magamban: hálát és örömet.

 

Tisztában vagyok vele, hogy egy lápos, vasúti töltéses helyen, erdő mellett nem megy egyik napról a másikra felépíteni valamit, még egyik évről a másikra sem. Tudom, mennyire nem könnyen legyőzhető ez a fajta és mennyiségű sár, ami nálunk van. Tudom, hiszen minden egyes csapásban, amit már idáig a sár ellen mértünk, benne voltam magam is mindig maximálisan. Ha nem is a kemény fizikai munka része esett rám, de a pénzt mindig előteremteni rá, vagy a játékot végig vinni, amivel járdalapokat és zúzott követ is nyertünk, újra meg újra lelkes csapatot varázsolni Kiskapudra, és a többi, amit még ahhoz szükségeltetik megtennem, hogy újra meg újra felvegyük a harcot a sárral. Sok csata van már mögöttünk, jobb is a helyzet kétségkívül, mint az elején volt.

 

De esős és olvadásos napokon még így is annyira rossz a helyzet, hogy legszívesebben sírva fakadnék, amikor meglátom, és még nehezebb a szívem, ha arra gondolok, hogy pedig már mennyi pénzt és energiát öltünk bele, már mennyi összefogás történt érte, hogy ne így legyen...

De aztán -ha kell, a saját hajamnál fogva- kirángatom magam az elkeseredésből, mert jól tudom, hogy az mennyi energiát emészt fel, és én nem tehetem meg, hogy pazarlom az energiám. Mert nekem az nagyon kell...Ilyenkor leginkább arra gondolok, hogy a Jóisten velünk van, ezt számtalanszor megmutatta már, és idővel egész biztosan ezt is rendezi majd a maga mindenhatóságával.

Addig persze nekünk mindent meg kell tennünk, hogy jobb legyen a helyzet, nem várhatjuk csak a csodákat. Nem hiába mondják, hogy „segíts magadon, az Isten is megsegít”, és ezt én maximálisan így is érzem!

 

Muszáj egyébként is mindig kiutat találnom a gondolataimban a nehézségek által épített, sötét várból, mert ha elcsüggedek, nem lesz erőm tovább csinálni. Miközben itt a hatalmasra nőtt falka minden öröme-gondja rajtam, ezt nem lehet letenni egyetlen napra sem. A keresztet ezzel együtt vállaltam, amikor elindultam ezen az úton, ha nem is tudtam, hogy ennyire nagy lesz a feladat később, de azt biztosan tudtam már akkor is, hogy visszafordulni erről az útról már nem lehet. És én nem is akarok, nem is fogok.

 

Mert nem csak az utam ez, hanem az életem is. Lehet, hogy sár van, ha esik, lehet, hogy még azért is harcolnunk kell, hogy a szemetet elszállításák tőlünk, és lehet, hogy néha annyi erőnk sincs, mint egy mákszem, de azt tudom, hogy mi ketten, én és Dávid, vinni fogjuk a keresztet, a senki kutyáinak keresztjét, mert miránk a Jóisten ezt bízta...Igen, Dávid, mert hogy azóta igaz társam is lett az úton...

Nem nagyképűségből mondom, de jó lenne, ha mindenki megtalálná a saját maga útját, amit rábíztak, és azt akkora becsülettel, hittel és kitartással vinné, ahogyan mi a miénket, még a nehéz időkben is. Lehet, hogy az én életem tele van emiatt harcokkal és küzdelmekkel, de úgy szeretnék élni, hogy a legvégén viszont majd ne várjon rám semmilyen harc... Hogy ne kelljen majd félnem az utolsó naptól. És ehhez az is hozzátartozik, hogy bármilyen nehezen járható is az út, én becsülettel rajta maradok, és megyek előre.


Tehát ilyesmikre gondolok, amikor kedvemet szegné épp a legyőzhetetlennek tűnő sár. Meg olyanokra is, hogy az első két évben csak 12 kennelünk volt, azóta pedig már 80 is van...Meg arra, hogy már nemcsak a megálmodott kifutónk van – ami azóta már óvoda, rehab meg nyugdíjas klub inkább...-, hanem egy hirtelen ötletből felépült a hátsó kifutónk is, a kennelesek nagy örömére!

 

Rágondolok, hogy a legelején vezetni sem tudtam, hiába volt jogsim, mégis belefogtam, azóta meg már harmadik autóként épp egy opel kombit hajtok ki maximálisan, a kutyák ügyéért...Egyébként nekem minden autóm becsületes, lélek van bennük, amit kihajtanak magukból a kutyákért. Az első két autóm csak akkor állt meg végleg, amikor már megérkezett az „új”, erre is mindig szeretettel gondolok. Isten áldása még az engem körülvevő holmikon, tárgyakon (bár én személyesítem őket) is ott van, ez annyira érezhető. Kitartanak, a legvégsőkig! Mondanom sem kell, hozzájuk sem tudtam hűtlen lenni. Benjino is és a Fiatom is ki lett vonatva a forgalomból, és azóta egyikük az udvaron áll, és tárolja a kutyusok dolgait, a másikuk pedig ugyanezt teszi a kertben... Nyugdíjas éveiket töltik, hajtottak már eleget az utakon a kutyákért... :)


De miért is kezdtem ebbe az írásba bele? Hova is akartam kilyukadni, mielőtt szokásom szerint elkalandoztam volna?

 

Nos, azokról az emberekről akartam írni, akik ha eljönnek hozzánk, kedvünket szegik. Gödröt ásnak alánk, és bele is löknek. És hogy hogy? A nézésükkel, esetleg a szavaikkal is. Eljönnek, pechünkre épp egy esős napon, bejönnek, és nem a sok egészséges kutyust látják, nem két ember megfeszített és befejezhetetlen munkáját, örökös küzdelmét, és nem a Falka mellett ott lévő, érezhető áldást látják. A sarat látják, azt látják, amit még nem tudtunk megcsinálni, és azt, ami nem jó, nem szép. A kopott ólban nem a bent békésen alvó barátokat látja, és nem a néni szeretetét, aki felajánlotta...

 

Igen, tudjuk, nem vagyunk még mindig a helyzet magaslatán. Valószínűleg azért, mert belénk senki nem nyomott tízmilliókat, hogy felépüljünk, senki nem jött ki ingyen csinálni valamit, és kettőnk mellé sehogy nem adódik még egy becsületes állandó ember, aki örömmel segítene a kutyák körül, a takarításban. Ketten vagyunk, kétszer két kézzel, sokszor legyőzött, de néha rajtunk is eluralkodó fáradtsággal, néha jobb, néha rosszabb napokkal...

És szinte minden teendő ránk esik. Takarítani utánuk, etetni, itatni, összeszedni, amit szétszednek, előteremteni a pénzt nagyon sok mindenre, elsőként a hétről hétre vagyonba kerülő kajájukra, kiengedni, este aztán zárni őket, állatorvoshoz vinni, hirdetni őket, örökbe adni, ellenőrizni, újat elhelyezni, beszoktatni, az ennivalókat elpakolni, a nagy üstben főzni, a kinyújtott mancsot észrevenni és fogadni, a szemetes zsákokat előre hozni a kukához, féreghajtózni, ivartalaníttatni, figyelni rájuk, figyelni, hogy ne legyen semmi baj, és még nagyon hosszan sorolhatnám, mennyi feladatot is ad nekünk kettőnknek mindez. - Még jó, hogy a sétáltatás terhét Timi és Andi levették rólunk...-

 

A feladatunk egyre nagyobb és összetettebb, mi pedig még mindig ketten vagyunk rá, és nehéz is igazán megbízhatót, rendeset, önzetlenül segíteni akarót találni, olyat, aki nem fél egy falkányi kutya közt, és akit a falka is befogad. Olyat, mint Andris...Nos, ez nem egyszerű...És közben tudjuk, hogy ez a munka nagyon nagy, túl sok már két embernek.

 

De akkor mit kellene tennünk, talán feladni mindent, egészen addig, míg valaki jóravaló jelentkezik? Vagy várjuk meg azt is, míg valaki „nagy” végre fontosnak érzi majd, hogy finanszírozza a sár teljes felszámolását? És addig engedjük szabadon Boldizsárt, Mayát, Pudlit, Zsindelykét, Rózsika nénit és a többieket??? Vagy hagyjuk őket meghalni esetleg??? Őket, akik miattunk mernek újra hinni, őket, akiknek én ígéretet tettem? Mert azt senki nem hiheti, hogy minden egyes kutyánknak lenne egyszer csak gazdája, ha mindenki meg lenne hirdetve.

 

Ha mi feladnánk (ezt még leírni is rettenetes), azzal a falka egy részét halálra ítélnénk. Ugyanis vannak itt nem kevesen, akik annyira ragaszkodnak hozzánk és magához Kiskapudhoz is, hogy lehetetlen lenne őket kimozdítani mellőlünk és innen. Ők már nem tudnak egy új embernek hinni. Ott van pl. Endy, a hatalmas, az egy igaz Endusom, aki ha tehetné, megtámadna mindenkit, akiről azt hiszi, hogy őt örökbe fogadni jött... Vagy Maláta és Dagi, akik vadul ugatják az idegent, és minden ízükből árad a gyanakvás...Vagy Bogi, aki addig szökdösött új otthonából, míg végre rá nem találtam hosszas keresés után egy hajnalon.Visszahoztam, egyből kinyílt... Szörnyit más megközelíteni sem tudja, évek óta, mellettem viszont egy szeretettel teli, szeretetre vágyó kisfiú lesz...Vagy ott van Dina, aki, amikor elvitték, napokig nem jött ki a kocsi alól, és a könny folyt a szeméből, amikor visszahozták és ölbe vettem...És vannak azok, akikben valamiért senki más nem látja meg a hatalmas arcot és hatalmas lelket. Kopott gúnyájuk mögött a ragyogó bensőt... Mint Rozika, Jutka, Mizse vagy mondjuk Hugó...Nagyrészüknek, akik évek óta itt élnek, mert soha senkinek nem kellettek, de nekünk igen, szóval nekik egy idő után igazi otthonuk lesz Kiskapud, és ha kiemelnénk, árulásként élné meg, tudom. Ismerem a kutyáimat...

 

Miért is mesélek róluk? Mert láttatni szeretném, hogy itt jól érzik magukat a kutyusok. Akik tőlünk mennek el, mind megismernek később, örülnek, ha látnak. Akik pedig, a gazda hibájából visszakerülnek, szinte azonnal visszailleszkednek, az árulás fájdalmát legyőzi bennük a Falka szeretett zsongása... És aki nálunk van, az boldog. Csillog a szeme, a bundája, és ha nem lehet szabadon, akkor is megoldjuk, hogy mozoghasson. Aki nálunk él, annak neve van, és azon van szólítva, és annak tiszteletben vannak tartva a szokásai, még ha igencsak bogaras, akkor is (elvégre én is az vagyok :) ). Teli a tányérja, ahányszor csak tőlem telik, hogy az legyen. Nem is sovány senki és nem is betegesek. Erős immunrendszerük lesz, és falkatagként kibontakozhat bennük a mélyben minden kutyában ott lakozó farkas...

 

És ettől is valahogy boldogok, csillog a szemük, az ajtóban állók huncutul néznek az érkező emberre, és szinte mindig úgy tekintenek rá, mint barátra. De sajnos nem mindig barát az, aki idejön. De lehet az is, hogy barát, csak nem veszi észre, mennyire letör vele minket, ha csak azt sorolja, ha csak azt látja meg, ami hiányosság és ami rendetlen. Mert rendetlenség az nálunk mindig van. Persze, elzárhatnánk a kutyákat mind egész napra, és akkor jóval könnyebb lenne rendet tartani, egyáltalán itt lenni.

 

Csak az a helyzet, hogy én nem azért kezdtem mindebbe bele, hogy majd a könnyebb utat válasszam... Hogy az emberek könnyebbségét nézzem a kutyák boldogságával szemben...Én egy falkával kezdtem el ezt az egész Kiskapudot, úgy illik, hogy falkával is csináljam tovább. Egyre népesebb és egyre ismertebb falkával. Akiknek törődést ígértem, teli tányért, oltásokat és ivartalanítást, és ha akarja, akkor szerető gazdit. Oltalmat ígértem, saját nevet, barátokat, sok játékot és simogatást. És persze végtelen szeretetet...Nem pedig patyolattisztaságot és uniós megfelelést...

 

Lehet bennem van a hiba, de amikor valaki csak a rosszat látja meg, a mellette lévő jót és a sok küzdelmet nem, akkor az elszívja belőlem az energiát. Kedvemet szegi, és Dávid kedvét is.

 

Mert mi tudjuk, hányszor még éjjel kettőkor is kint vagyunk, és az esőben-sárban, vaksötétben, egy fejlámpa fényénél fejezzük be a takarítást, mert napközben nem volt minden kennelre idő, mert mondjuk új kutya jött, vagy megjött a nagy mennyiségű megrendelt kutyakaja... Tudjuk, mennyi harc van minden reggeli felkelésünkben, és mennyi lemondás minden futtában bedobott ebédünkben. Tudjuk, hogy nincs szabadnap, nincs betegség, nincs nyaralás, pihenés, hasonlók, és nincs helyettes sem. Akkor is csinálni kell, amikor nincsen erőnk, és majd jobb napjainkon behozni, ami előtte lemaradt, ez vár ránk. Tudjuk, és szívvel-lélekkel csináljuk így is, tovább mindig, a legrosszabb időkben is.
 

És aztán idejön valaki, és látjuk a szemében amit érez, látjuk a szájhúzogatást, és ha nem is mond semmit, nekünk ez is elég. Mert tudom, hogy sok a kutya és nagy a sár is olykor, tudom, hogy a mi munkánknak soha nincsen vége, és egy részének látszata sem, mégis órákat visz el minden napból, de talán azt is lehetne nézni, hogy mi mégis kitartunk, hiszen ezeknek a kutyusoknak mi vagyunk az egyetlen reményük, ha mi feladnánk, azzal őket hagynánk cserben, őket árulnánk el. Tehát eszünkben sincsen feladni, akkor sem, ha látjuk, milyen messze még a vége...És valamit azért biztosan jól is csinálunk, ha a kutyusok ilyen szépek, jókedvűek, békések, és nincs sovány kutya, nincs saját szaporulat, nem verekednek a kaján, és nem tör ki járvány.

 

A Jóisten és a sok-sok jólelkű ember segítségével folyamatosan előteremtődik az ennivaló ára, pedig ez nem kis összeg, higgyétek el. És közben még új kennelek is érkeznek, a régi rosszakat elkezdtük lecserélni, van már járdánk, és például mi akkor is örülünk ennek, amikor épp kezdi belepni a sár. Mert hogy ha napokig esik és még a hó is megolvad közben, akkor a mai napig iszonyú sár szakad ránk.

És legszívesebben inkább be sem engednék ilyenkor senkit, csak ne lássam azt a lesajnáló tekintetet, amit néha látnunk kell...Értsétek meg, nem tehetem meg, hogy megrettenek a feladattól, mert arra egy rakás energiám rámenne. Muszáj látnom a pozitívumokat is, mert ha csak arra fókuszálok, ami még nem jó, meg amire mi ketten már kevesek vagyunk, akkor el fog menni az erőm és a bátorságom attól, hogy tovább menjek. Márpedig nekem tovább kell mennem. Nekünk kettőnknek, minden áldott nap. Akkor is, amikor némelyek lenézőn épp bevágták, hogy na itt jó nagy sár van tényleg...Mások pedig ki sincsenek a fintorgásból, néha már azt hiszem, valami görcs kapta el őket, de nem, csak szegények ennyire mutatni akarják, hogy ők jártak már uniós színvonalú helyen is... és hát persze, gondolom, ilyenkor nagy a kontraszt.

De én azt is tudom, hogy mennyire nagy a szeretet Kiskapudban, hogy mennyi áldás, mennyi összefogás és mennyi kitartás van benne...Mennyi oltalomra talált sors, mennyi innen elindult révbeérés, mennyi visszaadott hit... Ez tényleg nem számítana semmit? Az nem lehet. Muszáj, hogy számítson, amit már megtettünk, és az is, amit nap mint nap megteszünk. És persze a lemondások, az áldozatok, amikről nem illik beszélni, mert engem nem jól ismerők rám fogják, hogy panaszkodok, vagy számon kérek. Pedig dehogyis. Csak szeretném ha csak egy kicsit látnának többet, akik szájhúzogatva jönnek, ha csak egy kicsit látnának túl a sáron.. Hiszen tudjátok, jól csak a szívével lát az ember...


ha eljössz, és látod, milyen nehezek a körülményeink, és de látod mellé a végtelen szeretetet és kitartást is, akkor inkább segíts nekünk, ha tudsz, ne pedig azt akard lenyomni a torkunkon, hogy ez egy lehetetlen „vállalkozás”, mert azzal kedvünet szeged, pedig nekünk muszáj hinnünk, mindenen túl, hogy SIKERÜLNI FOG!

Ezzel magunkban is hiszünk. És vannak olyan emberek, akik szintén hisznek bennem, bennünk, ők rengeteg erőt adnak a csak a rosszat látókkal szemben. És persze a kutyusok is, az egyetlen pillanatra sem szűnő barátaim is. És még máshogyan is erőre kapok, amikor kedvemet szegik...


Ugyanúgy, ahogyan én észreveszem, ha egy az enyémek közül csüggedni kezd, és ilyenkor lelket kezdek önteni bele, ugyanígy látja azt a Jóisten, amikor magam csüggedni kezdek épp, és ilyenkor utánam nyúl, és elkezd lelket önteni belém.
És ahogyan a kutyusok felállnak, úgy felállok én is...


És még valami: akik hisznek bennünk, azok nem azért teszik, mert mindent tökéletesen és maradéktalanul elvégző gépnek gondolnak, hibák nélkül, hanem azért, mert látják a küzdő, kitartó, színtisztán szerető embert. És ők pontosan tudják, hogy sár és kutyaszag mögött is lehet igaz az ember...Köszönöm a bizalmukat ezúton is!

Fazekas Ildikó
Ózd, 2017.december 17.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Köszönjük az adományokat:

January 28, 2020

November 5, 2019

October 27, 2019

October 14, 2019

April 23, 2018

Please reload

HEROSZ Ózdi Szervezete, OTP 11734121-20043678. Külföld: IBAN: HU16 1173 4121 2004 3678 0000 0000,  BIC(SWIFT)KÓD: OTPVHUHB

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now