Méghogy csodák nincsenek...

2017/11/02

Fazekas

Méghogy csodák nincsenek...
Még egy nap is alig telt el azóta, hogy az én drága kis Norinám, a csontsovány, önfeláldozó anyakutyus és kölykei, és plusz egy társuk mentése kapcsán leírtam, hogy ha magam nem hinnék töretlenül a csodákban, egész biztosan nem ezt az utat választottam volna. Még egy nap is alig telt el azóta, hogy ugyanitt azt is leírtam, mennyire hálás vagyok a Gondviselésnek, amiért, ha engedjük, vezeti az utunk, és ha kell, csodát tesz.
És bizony, az elmúlt éjszakán a Jóisten velünk ismét csodát tett... Hallgassátok meg. Elkezdem a legelején, és aztán folytatom a másik legelejével, majd megértitek, miért is írom ezt így.

 


Ember tervez, Isten végez. Ezt újra meg újra megállapítom.

A tegnapi napot Dáviddal úgy terveztük, hogy megpróbálunk Kiskapudon időben végezni (ezt nálunk úgy kell érteni, hogy éjfél előtt), hiszen előző éjjel alig pihentünk valamit, mert én végre, a megfázásból kicsit már kifelé keveredve, mindenképp szerettem volna feltenni a hétfői, keleméri mentésünk mappáját, és erre, meg néhány más dologra a neten (persze, nálam minden dolog kutyáról szól, vagy esetleg cicáról :), végül az egész éjjel és a hajnali órák is rámentek. Aztán odakint ezer feladat a Falka körül, közben hazaszaladás az itthoniakhoz, és nem is sorolom az aprócseprő teendőket, a lényeg, hogy estefelé azért már mindketten jócskán fáradtak voltunk. Amikor az etetéssel 11 előtt picivel végeztem, meggyújtottuk a mécsesünket a kapu előtt, és míg az Odafent lévő két-és négylábú szeretteinkre emlékeztünk, róluk beszélgettünk, addig egy nagy vödör kajával és egy zsáknyi flakonos vízzel átmentünk a mellettünk lévő, általunk bérelt kis házhoz, amelyik a csontsovány új pártfogoltjainknak és még néhány oszlopos tagnak ad otthont, akik már máshol nem férnek. Sietni akartunk, mondom, ez volt a terv. Aztán az lett belőle, hogy én leültem megint Norina és a gyerekei közé, és egy órán keresztül nem is bírtam mellőlük elszakadni. Norina és én egyébként egyre közelebb kerülünk egymáshoz, már igazán kezdi elhinni, hogy végre tényleg szereti őt valaki, és most már nem csak farokcsóválással fogad, hanem, amikor elindulunk, utánam is akar jönni. Persze, azért megérti, hogy neki a kicsinyei mellett a helye, de érezhető, szemmel látható, hogy ez a kis, csont és bőr anyuka végre, talán életében először, kőkeményen kötődni kezdett egy emberhez, egy emberhez, aki tiszta szívéből szereti őt, az első perctől...

Szóval, egy óra eltelt itt, muszáj volt, mondtam Dávidnak, mert hiába tudom, hogy nekünk mindig sietnünk kell, mert valahol mindig várnak ránk, akikkel épp nem vagyunk ott, de néha muszáj megállni, és töltekezni. És bizony, ez a drága lélek, ez a csodával határos módon megmenekülő, rengeteget szenvedett kutyus, Norina nekem nagyon erőt ad, én pedig neki... Fél 1 elmúlt hát, mire elindultunk haza. Azt tudni kell, hogy az út hazafele, ami másnak kb. negyedóra lenne, az nekünk simán félóra minden éjszaka, mert nagyon sok helyen etetünk útközben. Kóbor kutyákat, és megfoghatatlan, szinte láthatatlan kutyákat, elhanyagolt őrkutyát, anyakutyát, egy nem a legfényesebb utca gazdás, mégis csavargó kutyáit, és persze hatalmas barátainkat, a rókákat. A kocsim hangját ezek az éjszakai kosztosok már mindenhol megismerik, villannak a szemek a sötétben, szaladnak elénk, távolságot tartva, mégis barátokként az állatok útközben több helyen is. Dávid lábainál több csomag csirkeláb és 3 rúd szalámi minden éjjel, kosztosoké. Be van osztva, hol, mennyit tudunk adni, mert muszáj ám, hogy mindenkinek jusson. Persze, van olyan, hogy valamelyik kutyus épp akkor nem jön elő, de akkor is letesszük a kaját, mert vagy ő, vagy egy másik nélkülöző egész biztosan meg fogja enni az éjszaka során. De általában a legtöbben megvárnak, hiszen mi vagyunk évek óta a biztos pont az életükben, a barátaik, akikre számíthatnak. Tudom, sokan így tudnak túlélni, legtöbbjüknek ez az életben maradás záloga...Megsimogatni senkit sem tudunk, attól vadabb lelkűek, sajnos, sokszor éppen az ember miatt váltak azzá. Van, aki eltűnik, többé nem jön, és az nagyon fáj, de van olyan is, hogy valakit már megsiratok, és egyszer csak feltűnik újra, farokcsóválva az út szélén, vagy a bozótból kikandikálva, és ez mindig nagyon nagy öröm. Az utunk azért is hosszabb, mert évek óta kerülővel járunk haza Kiskapudról, kerülünk egy külvárosi rész felé, ahol nagyon régóta vannak kosztosaink. Eleinte magamban jártam arra minden este, néhány éve már Dáviddal megyünk arra minden áldott éjjel. Olyan nem történhet meg, hogy ezeknek az éjszakai kosztosoknak ne jusson ennivaló, vagy hogy hiába várjanak a sötét éjszakában, mert mi ezért, vagy azért nem megyünk. Még amikor a kocsim rossz, és más fuvaroz jószívűségből haza minket, akkor is tudja már mindenki, aki segít ilyenkor, hogy a hazafele vezető utunk megállókkal tüzdelt és kerülőutas...
Nos, éjjel fél egy körül tehát erre az útra indultunk el, egy óra előtt kicsivel értünk a kerülős helyhez, a külvárosi részhez. Itt Dávid kiszáll, kiteszi a lábat két oldalra, tovább megyünk, és az utolsó másfél szalámi is kikerül a szokásos helyre. Itt, a kiszállós helyen több barátunk is van, akik várni szoktak, mikor melyik, van úgyis, hogy együtt többen, ám most egyikük sem volt itt. Nem a késői időpont miatt, hiszen sokszor nem jutunk be hamarabb, és egyébként is meg szoktak várni. Biztosan tudom, ezúttal a Gondviselés irányította úgy, hogy ők majd később jöjjenek elő enni. Megálltam, a szokásos barátok tehát nem jöttek, ám az út szélén, kicsit arrébb megláttam egy hatalmas árnyat. Dávid is odanézett, mielőtt kiszállt, és megerősítette, amiben én nem voltam biztos (sötétben nem látok jól szemüvegben sem távolabbra), hogy az bizony egy hatalmas rottveiler. Azt gondoltuk, ha kikerül a csirkeláb, majd oda jön, és eszik. Talán már hallott rólunk a többiektől, mert jól tudjuk, ez az állatok között nagyon is így megy. De nem, a hatalmas kutyus nem jött oda enni, sőt, ahogy meglátta Dávidot a kajával, tovább indult, az ellenkező irányba. Gyorsan elindultunk hát mi is, megálltam mellette a kocsival, és kiszálltam. Ez a kutyus nagyon el volt gyötörve, úgy baktatott ott az út szélén, a sötétben, nehéz léptekkel, mint aki már mindent feladott. Kiszálltam hát, és utána szóltam. Ő a hangomra megfordult, és egy pillanatra egymás szemébe néztünk...
És ti, akik mindig olvassátok, ami velünk történik, ugye emlékeztek, ki volt az néhány hete, akivel éppen így egymás zemébe néztünk, a kutya és én, de akkor az a kutya nem állt meg, hanem az összenézés után , űzött vadként az erdőbe menekült, és többé nem találtuk, hiába kerestük...Ugye, emlékeztek a hatalmas rotira, akit kivittek hozzánk egy platós kocsira kötve, amikor én az állatorvost jártam épp, és akire szegény Dávid hirtelenjében nemet mondott, hiszen már tényleg a csilláron is kutya lóg...Ennek ellenére rögtön éreztem, hogy nem szabadott volna tovább engedni a kutyát, és amikor az orvostól kifele menet megláttam tőlünk kicsit lejjebb a zavarodott, hatalmas rotveilert az út közepén, akkor már tudtam is, hogy ez nagyon el lett rontva...Próbáltuk megfogni, hárman mentünk utána, de ő csak menekült... És amikor egymásba kapaszkodott egy pillanatra a tekintetünk, megéreztem minden kínját, minden kétségbe esését, éreztem, láttam magam előtt, ahogy lelökdösik gonosz kezek a platóról, és éreztem a végtelen magányt a szívében... De ő nem állt meg, elszaladt, és utána hiába kerestük, minden éjjel és nappal, többé nem láttuk. Egyszer még igen, de akkor is beszaladt előlünk a kiskapudi erdőbe. Megsirattam, sőt, idegességemben, hogy tovább lett küldve, és ezáltal elveszítjük őt, a kezemet is szétvertem a kormányon, és ha a senkiházi emberekre gondoltam, akik így elárulták őt, szinte agyvérzést kaptam, annyi düh tört fel belőlem. (egyszer még majd mesélni fogok valamit, arról, mennyire kiakadtam én azon a napon, és az azt követőken, a nagy, riadt roti köddé válása miatt...)
De most visszatérek a tegnap éjszakára. Visszafordult a nagy roti, egymás szemébe néztünk, és én abban a pillanatban tudtam, hogy ez Ő!!! Itt áll velem szemben, néhány méterre, kezemet csalogatón előre nyújtottam, szinte bénított a csodás felismerés, hogy talán megmenthetjük, szalámit nyújtottam felé, és szelíden kértem őt, hogy ne menjen el ismét, ne fordítson hátat nekem, engedje, hogy megmentsem őt...

És lássatok csodát, a hatalmas, összetört roti elindult felém! Leguggoltam, és ő egészen közel jött, nem féltem, pedig tudtam, hatalmas állkapcsával egyetlen harapás lenne neki bármelyik részem. Nyújtottam neki a kis darabokba tört szalámit, és ő elfogadta. Láttam közben, hogy megtört már még jobban, mint amikor kihajították, láttam váladékos szemeiben a hitet szinte kialudni, hogy valaha még jobb lesz... Láttam a nehéz mozdulatait, a hatalmas, de megfogyott testet, és láttam a szívében a mérhetetlen magányt...Ismét. Beszéltem hozzá halkan, mondogattam neki, hogy „ugye, nem bántasz engem”, és ahogy rám nézett, szemeiben ugyanezt láttam, hogy mondja nekem... Közben megette a kutyaszalámit, úgyhogy kértem Dávidot, aki Döncikével a kezében a kocsi mellett állt, hogy hozzon még egyet, de ahogy közeledett, a roti szeme megváltozott. Nem lett fenyegető, csak valahogy más. Leszűrtük hát a tanúságot, a férfiaktól fél, haragszik rájuk, bennem viszont bízik. Az odagurított szalámit feldaraboltam neki, a kisebb darabokat a kezemből vette el, és én kimondtam, amit már akkor is sejtettem, amikor olyan mindent feladva megláttam őt az út szélén bandukolni, és amit biztosra tudtam az összenézés után: nem hagyhatjuk itt...

De hova tesszük, kérdezte szegény Dávid, hisz most még nehezebb a helyzetünk, még több a kutyánk, mint amikor ő tovább küldte pár hete, láttam a szemében a kérdés folytatását. Nem tudom, válaszoltam, csak azt, nem hagyhatjuk itt. Ezúttal nem ronthatjuk el. Majd kitaláljuk, mit csináljunk vele, de először is az a kérdés, hajlandó-e eljönni velünk. Dávid odacsúsztatott távolabbról egy pórázt, és mivel tudom, sokan mennyire tiltakoznak a póráz rájuk tétele ellen, óvatosan közelítettem felé a meghurkolt résszel. Erre láss csodát ismét, a roti magától belehajtotta a nagy busa fejét a pórázba, és engedte, hogy meghúzzam a nyakán. Aztán ez a hatalmas rotveiler fogta és nagy busa fejét az ölembe hajtotta... Szinte elhinni sem mertem az egészet. Simogattam, beszéltem hozzá, majd felálltam, és elindultunk együtt a kocsi felé.

Jött is szépen velem, ám a hátsó ülésre nem akart beszállni. A ketrecben Miri és Neo, mint mindig, és most már Döncike is, akit muszáj volt betenni, mert apró kölyök létére fontosnak érezte, hogy vadul megugassa a hatalmas kutyát. A hátsó ülésre kell bejuttatni a rotit, ez volt hát a feladat. Próbáltuk mindenhogy, de láthatóan tartott az autóktól. Nem morgott, nem nézett rám csúnyán, csak éppen megmakacsolta magát, és nem szállt be. Egy kb. 50 kilós kutya, akit ilyen esetben nem kaphatok fel, és tehetek be akarata ellenére. Épp volt a kocsiban sedaline paszta, nem volt más választásunk, tettem a szalámira. Ám ő az üreset megette, a pasztást elkerülte. Tudtam, akár le is haraphatja az ujjaim, mégis éreztem, nem lesz baj, és nincs is más út már előttem: kinyitottam a száját, és bekentem a pasztát az ínyéhez. Drága nagy, busa fejű roti, ezt is szó nélkül tűrte, eszébe sem volt bántani engem, sem menekülni nem akart, ült csak csendben mellettem, és a nyitott kocsiajtó mellett, és talán ugyanazt érezte, amit én. Hogy én mit éreztem? Nem tudom szavakkal elmondani. Isteni csoda, elrendeltetett találkozás, kölcsönös bizalom, hihetetlen fordulat, ilyesmikkel tudom nagyjából leírni... A paszta aztán hamar hatott, ekkor már Dávid is odajött, és ha nagyon nehezen is, de betuszkoltak valahogy a hatalmas súlyú kutyát a hátsó ülésre, aki kezdte egyre jobban elhagyni magát.

 

Amikor a rendőrök egyszer csak megálltak mellettünk, már mélyen aludt. Nem igazoltattak, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem értették, mit csinálunk mi ott az úton, a nyitott kocsinál. Ó, én aztán beszéltem nekik lelkesen a mégiscsak megtalált, hatalmas rotiról, arról, hogy itt most csoda történt, és arról, hogy majd egy óránkba telt, és le is kellett hozzá kábítani, de most már a kocsiban van a mi új pártfogoltunk, úgyhogy indulunk is már. A rendőr urak nagyon megértők voltak, velünk örültek a csodának, kérdezgettek még barátságosan Kiskapudról, a helyzetünkről, erről-arról, majd sok szerencsét kívánva, tovább indultak.

Azért örülök, hogy nem öt perccel korábban érkeztek, amikor is elég feléreérthető pozícióban álltam terpeszben a hatalmas, szinte már öntudatlan roti feje felett, míg Dávid hátulról tuszkolt a kutyával együtt engem is beljebb, nyögve a jó nagy súly alatt... :) De sikerült, a roti a kocsimban volt, elindultunk hát hazafele (két helyen még megállva azért a maradék szalámival ugye...), és miközben azon agyaltunk, hogy akkor most hogyan tovább, egyfolytában egymást kérdezgettük, hogy ez most valóban igaz-e, vagy csak álmodjuk, hogy megvan a roti, akiért annyit idegeskedtünk, aki miatt Dávidnak olyan bűntudata volt, és akiért én minden éjjel imádkoztam a Jóistenhez, hogy engedje meg nekünk, hogy jóvá tegyük a mások bűnét... És bizony, ez igaz. A roti, aki egyébként Roti lett, hiszen hetek óta így emlegettük őt, nem tudnánk már máshogy hívni, valamiféle csoda által rám talált. Ott várt az út szélén, hetek múlva, Kiskapudtól igencsak távol, épp egy olyan helyen, ahol mi minden éjjel megállunk. Ott állt, és várta, hogy megmentsem. Hogy ezúttal valóban megmenthessem. Ugye, elhiszitek most már ,hogy velünk tegnap éjjel csoda történt, valóságos csoda...Hármunk csodája, olyan, amiben még bízni sem mertünk eddig...
Az elhelyezés viszont nem volt egyszerű. Ahova anno kitaláltam, hogy tennénk, ha meglenne, ott azóta már a soványka Pajtika erősödik. Épülő menhelyünkön totális telt ház, nem hogy egy rotveilert, egy tacskót sem tudnánk már hova tenni. A melletttünk lévő kis ház és udvara a keleméri mentéssel abszolút betelt, még jobban, mint valaha gondoltuk, hogy fog. Otthonra már lehetetlen bárki még. De akkor mi legyen, ez lüktetett bennünk, míg hazaértünk. Nincs más lehetőség, mondtam Dávidnak, ellátjuk gyorsan az állatokat otthon, iszunk egy kávét, lélekben lemondunk a pihenésről megint, és nekiugrunk a műhelynek, kipakoljuk, és ott csinálunk helyet új barátunknak, legalább egy kis időre, míg nem adódik hely számára Kiskapudon.

A műhelynek, nézett rám döbbenten Dávid, hiszen az tele van zsúfolva mindennel, mondta szegény. Tudom, feleltem, de majd megisszuk a redbullt, ami betegen nem esett jól, megmossuk az arcunkat hideg vízzel, és megcsináljuk! Hát jó, mondta Dávid, de nem vagyok benne biztos, hogy elhitte, hogy ez így lesz. Aztán otthon mégis csak nekifogtunk, és ha két és fél órába telt is, nem adtuk fel, hiszen ha már a Jóisten ekkora csodát tett, akkor az a legkevesebb, hogy kitaláljuk a megoldást akkor is, amikor valójában már semmilyen megoldás nincsen...Mint annyiszor.

Mert ott alszik egy nagy roti a kocs hátsó ülésén a ház előtt, busa fejét aranyosan a mancsaira hajtva, és ha felébred majd, muszáj, hogy azt érezze, oltalomra talált végre. Négy után végeztünk valamikor, Roti még akkor is aludt. Szőnyeget, plédeket, kaját és vizet tettünk be, majd egy pokrócon, többször megállva (miattam), valahogy behoztuk ketten, fel a lépcsőn, át az udvaron, el hátra, a műhelyig, amiben ezer éve nem lakott már kutya, és amibe többórás, kemény munkát kellett belefektetünk nagy hirtelen, de amikor az Isten csodát tesz, a legkevesebb, hogy az ember hozzáteszi, ami tőle telik, vagy egy kicsit mindig többet...
Roti még most is alszik, de mindjárt újra kimegyek hozzá, ha ébredne, ott legyek, talán ha hallja a hangom, tudni fogja, hogy végre biztonságban van. Persze, meglehet, hogy nem tűri majd a bezártságot, még az is lehet, hogy a szelídsége egyszer csak eltűnik, de én valamiért úgy érzem, nem kell félnem tőle, és nem is szabad. Először ő is félt tőlem, de aztán mégis bizalmat szavazott, és én ezt a bizalmat úgy köszönöm meg neki, hogy nem fogok félni tőle, ha ő nem akar bántani.

Ő arról, hogy hatalmas, nem tehet. Arról sem, hogy a rotveilertől majd mindenki tart egy kicsit. Ha ránézek, én különben sem csupán a nagyra nőtt rotveilert látom, hanem attól sokkal többet. Azt, amit mindkét alkalommal láthattam, amikor egymásba kapaszkodott a tekintetünk. Azt, amit úgy hívnak, hogy lélek...
Ez a kutyus nagyon sokat szenvedett már, ebben biztos vagyok, az utóbbi hetekben pedig különösen megtört. Idős kutyus lehet már, ahogy a fogait és ősz pofiját néztem. Sajnos, azt is láttam, hogy az alsó fogsorát valaki nagyon csúnyán elintézte, talán lapáttal üthették még ,és ez egy friss, párnapos sérülés lehet. A szemei váladékosak, a nyaka fáj, ha hozzáérek, hátul is sebeket éreztem a testén, megfogyott, már csak nagy, de nem húsos, mint amikor először láttam.

Nyakörv már nincsen rajta, pedig akkoriban én úgy láttam, hogy volt. Chipje nincsen. Szelídnek érzem, és úgy érzem, bennem valamiért megbízik. Én mindenesetre szeretném a hitét visszaadni...Nem tudom, hogyan lesz tovább, ha mondjuk nem akar bezárva lenni, még ha nagy is a hely, vagy ha agresszív lesz a kutyákkal, ha majd kihozom az udvarra sétálni. Nem tudom, hogy hogy fogad majd, ha a mai napon teljesen magához tér majd, és azt sem tudom, mikor fogjuk elhinni egészen, hogy a roti, az a roti valóban itt van, velünk, és valóban helyet is varázsoltunk neki a semmiből éjjel. Én csak azt tudom, ez nem lehet véletlen, és logikus magyarázata sincs az éjjel történteknek. Itt csoda történt, valóságos csoda, és mint ilyen, nem lehet, hogy rossz véget érjen. Úgyhogy remélem, nem most jelentkeztem utoljára, mert mondjuk ma reggel egy hatalmas állkapcsú és hatalmasra nőtt roti megevett a műhelyben :)
Nem, nem lesz így., tudom, érzem. Barátok leszünk, és szerintem ez a barátság el volt rendeltetve...

UI: még egy éhes száj hát...ha olvastátok a tegnap éjjel kitett, keleméri mentésről szóló albumomat, akkor tudjátok, nem vagyunk könnyű helyzetben, nem hiányzott még egy kutya, ráadásul még egy nagy testű, de közben meg nagyon is hogy hiányzott... Ám nem titkolom, bajban vagyunk, ahogyan a fent említett albumban is írtam. Ha úgy érzed, hogy akár Rotit, akár a népes Falka többi tagját, vagy esetleg épp az éjszakai kosztosainkat támogatni szeretnéd, kérlek, ne habozz, segíts nekünk. Kis tagszervezetünk (herosz ózdi szervezete) számlaszáma: otp 11734121-20043678-00000000. Minden segítséget nagy hálával fogadunk.
A Jóistennek pedig köszönöm, tiszta szívemből köszönöm, hogy olyan utat adott, amelyet becsülettel járva újra és újra valóságos csodák részese lehetek...

És kérlek, velem soha ne akard elhitetni, hogy csodák márpedig nincsenek... Lehet, hogy szerinted így van. Az viszont biztos, hogy én nem cserélném el senkivel a kutyafalkás és kutyaszagú, komplikált meg kerülőutas, és a csodákban töretlenül bízó életem...
:)
Fazekas Ildikó, Ózd, 2017.nov.2.
(most meg már azért nem tudtam az elhelyezés után elaludni, mert mindenképp és mielőbb szerettem volna elmesélni a nagy világ ránk kíváncsi részének ezt a csodát, a mi hármunk csodáját...Talán, most, hogy leírtam, elhiszem végre magam is )

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Köszönjük az adományokat:

January 28, 2020

November 5, 2019

October 27, 2019

October 14, 2019

April 23, 2018

Please reload

HEROSZ Ózdi Szervezete, OTP 11734121-20043678. Külföld: IBAN: HU16 1173 4121 2004 3678 0000 0000,  BIC(SWIFT)KÓD: OTPVHUHB

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now