Sanyika

2017/10/06

Fazekas

 

Annyi bánat van ebben az életben, az utóbbi időben sok írásom ezekről szólt.

A veszteségekről, a bánat könnyeiről, a fájdalom perceiről, napjairól. És közben az élet zajlott tovább, nem állt meg, ahogyan én sem állhatok meg, bármekkora is épp a fájdalom, amit kimérnek Odafentről. És közben az emberek is sorra hoztak magukkal sok-sok csalódást, törést, bántást nekem, nekünk. Akiért tűzbe tettem volna a kezem, hátat fordított minden ok nélkül, akire anno két kutyámat bíztam jó szívvel, hátulról, megkerülve belém szúrta az árulás kését, akik semmit nem tudnak a mi világunkról, ítéletet mondtak sebtiben, esélyt sem adva nekünk, hogy megmutassuk magunkat igaz valónkban. Engedd el ezeket, mondják a barátok, de engem olyan fából faragtak, hogy szívembe zárom a csalódásokat, és ha nem is dédelgetem szerencsére haraggá magamban, azért újra meg újra döbbent és fájó értetlenséggel előveszem őket, és szembenézek velük. És ilyenkor hibát keresek magamban, és mindig rájövök, nem ér ennyi energiát, próbálni megérteni az árulásokat, és a belőlünk semmit sem értők elsietett ítéletét. Inkább az én Jóistenemhez fordulok, és kapaszkodót kérek reszkető hangon és reszkető lélekkel. Ilyenkor a megmentett kutyáim -egy egész Falka- felé fordulok, hiszen a Jóisten nem véletlenül adta nekem őket kereszt gyanánt, és a rengeteg tennivaló, a sár és a kutyaszag, a kutyakaka és a mindennapi küzdelmek között újra meg újra csodát találok...
Mert ha nem lennének a csodák, a Kiskapud szülte csodák, és nem hinnék bennük mindenen túl, a szürke, kemény és küzdelmes napokon is, nem bírnám tovább csinálni. Felfalna a világ engem is, a világ, amiben a felszín alá olyan kevesen néznek, a világ, amiben valahogy lassan felborul szinte minden. De igenis léteznek csodák, csak tudni kell meglátni és kivárni őket. Meglátni egy homályos szempárban, egy saras gumicsizmában, egy egyszerű szerdában... Íme, elmesélem az egyik csodaszép csodánkat, ami néhány hete történt, és amit már annyiszor el akartam mesélni nektek, csak a sok veszteség és a fáradtság felülírta mindig a tervet.

 

A nyár legutolsó szerdája volt, ami egy átlagos, sima, dolgos szerdának indult. Tudtam, hogy jön ki aznap délelőtt hozzánk egy régi ismerősünk-segítőnk, egy kedves, jó ember, Rita, hoz ezt-azt, mert előtte sms-ben bejelentkezett. Meg is érkezett, épp a nap első nagy őrületébe, amikor még alig vagyunk túl a kutyusok kiengedésén, még épp csak elkezdtem etetni, Dávid itatni, még takarításhoz hozzá sem láttunk.

Ekkor gördült be a kis fehér autó, benne egy jó lélekkel, aki hozott egy rakás hasznos és finom holmit a népes Falkának, és amivel végképp a szívembe lopta magát: pelenkát, hintőport és kenőcsöt vásárolt a mi gerinctörött Picikénknek, mert olvasta kérésemet nemrég, és szeretett volna segíteni a kis tolókocsisunk ellátásában ezekkel. Nagyon meghatott, hogy van ember, aki gondol ilyesmire, akit megfog a kiírt üzenet, és ellentétben azokkal, akik anno mindent ígértek e kiskutyának, ám azóta sem jelentkeztek, ő pénzt és energiát nem sajnálva, hoz, amit csak tud.

Jólesett, és bár eddig is kedveltem Ritát, ezután tudtam, a "különösen jólelkűek fiókjába" zártam a szívemben.
Szeretné megnézni a kutyusokat, és bár takarítás előtt nem szoktam beengedni senkit, aki még nem járt nálunk (ez mániám), ő biztosít róla, hogy nem azt nézi, mennyire van rend, hanem a kutyusokra kíváncsi, és nem tehetek róla, hiszek neki. Először az első kapun néz be, kinyitjuk, a kutyusok tolonganak, ki kíváncsian, ki tolakodón barátkozva, ki félve az idegentől. Benéz, és arcára mosoly ül. "de jó ezt látni- mondja- mind hogy mosolyognak, milyen jól érzik magukat", és bennem rögtön a legbensőbb ajtókat nyitja meg...

Istenem, de jó ezt hallani, és de jó lenne, ha mindig mindenki ezt venné észre, amikor hozzánk jön, és nem a "jaj, szegények, mindjárt sírok" nyomasztó, és a felszínen túl nem látó mondatokkal jönne, mert ezek a kutyák nem szegények, hiszen nekik már nevük van, otthonuk van, szeretve vannak és mi minden nap azért ébredünk fel, hogy róluk gondoskodjunk...

Tudom, hogy egy menhely mindig csak menhely marad, de ahol a kutyaszemek nevetnek, a bundák fényesek, és vannak mellettük emberek, akik mindegyiküket, legyenek bármilyen sokan, nevükön szólítják, ott talán nem sírni kell, hanem inkább érezni az Istent a legnehezebb körülmények között is...
És Rita érezte. És látta a mosolyokat, a fényes bundákat, a nevük hallatán helyesedő fülecskéket... Rita azon kevesek egyike ebben a világban, aki átlát a felszínen, mélyen, igazul.
És mikor kértem, jöjjön el a kifutóra, és nézzen szét ott, jött örömmel, kíváncsian és tele szeretettel, jóindulattal. Közben kiderült, ő valójában pórázt is hozott magával, mert szeretett kutyusa halála után talán most jutott el oda, hogy magához fogadjon egy új barátot, megmentett cicái mellé, csendes, békés otthonába. Azok érdeklik leginkább, akikre más nem kíváncsi, mond valami ilyesmit, és én már meg sem lepődöm, hogy ilyen is van még, mert pontosan tudom, hogy igen, ő egy ilyen ember.

Bárkit elvihetne, de ő azért az egyért jött, akiért senki más nem fog jönni...


Meglátja a kifutón Sanyikát, a mi vak, fekete, csámpás lábú Sanyikánkat, a középkorú keverék legényt, aki évek óta itt él velünk, de akit még soha senki nem akart hazavinni.

Sanyikát, aki tavaly tavasz óta, a drága emlékű Gedeon érkezése óta a kifutó lakója, mert aznap a szükség úgy hozta, hogy kennelét át kellett adnia, és cserébe a kifutó szabadságát, és egy csapatnyi hálás kölyökbarátot adtunk neki (ekkor még a kifutó valóban kifutó volt, csak néhány kölyök- Dzseniferék- laktak itt, meg pár oszlopos tag, saját kennellel, saját kijárási idővel). És Sanyika megtalálta magát a kifutón! A vak, csámpás legény kutyus a kifutó ura lett, nagy óljába csak az mehetett be, akit ő barátjának tartott, a kifutó egyre népesebb csapata vezéregyéniségként tekintett rá, meghatározó ikonja lett ő ennek a helynek, számtalan barátja lett, kölykök és felnőttek egyaránt, és vaksi szemeiben egyre többször láttuk csillogni a boldogságot! Ha vendég érkezett, előjött, megölelte, akit szimpatikusnak talált, emiatt szinte mindenki megkedvelte, mosolyogtak rajta szeretettel, de hazavinni azért soha, senki nem akarta...Ha nem jön ez a szerda, és vele Rita, Sanyika élete végéig a mi kutyánk maradt volna, a kifutó Sanyikája, és tudom, nem fájt volna neki ez sem. De azért titkon mindig reménykedtem, egyszer valaki meglátja az ölelő csámpás mancsokban, a fehéren és homályosan is csillogó szemekben az igaz barátot...

De csak úgy, egy egyszerű, simán csak egy kutyusra vágyó idegenre nem tudtam volna rábízni Sanyikát, mert sajnos megtanultam, ez a világ nagyon ki tud fordulni magából, jónak tűnő emberektől úgy kell visszalopni az üres házhoz kötött öreg Kutyit, a hónapokig ismerkedni járó, magát oly jófiúnak bemutató, és általunk szinte már barátként tisztelt fiatalember egy hónap után búcsú nélkül löki vissza a kezembe az addig az ágyában alvó Hepajt, egy virágos kertben kutyájukról büszkén videókat készítő család egy év elteltével jön rá, hogy nekik mégsem Szájmon a megfelelő, mindent ígérő, magát hatalmas kutyabarátként bemutató szomszédasszony becsületszavát adja, hogy az öreg néni új kutyájáért ő vállal felelősséget, majd amikor hiába keressük a rossz környéken örökre elvesző, drága emlékű Gróf urat, széttárja a kezét, és könnyes szemeimbe vágja kemény hangon, hogy nem állhatott őrt egy kutya mellett...

Iszonyú nagy felelősség minden egyes örökbe adás, aki nincs benne, nem is gondolná, mekkora.

 

Mondom, ha nem Rita jön érte, Sanyika sosem indul el tőlünk, mert nem engedem. Vakon, végtelen jóindulatával, a jót és a gondoskodást már rég megszokva esélye sem lett volna, ha véletlenül mellé fogok, minden igyekezetem ellenére. De a Jóisten Ritát elküldte. Vagy inkább úgy mondanám, elküldte Ritát hozzánk. Sanyikáért. Mert ugye, mindenki rájött már, a történet hogyan folytatódott azon a szürkén induló, nyárvégi szerdán...
Sanyika kiválasztatott. Régi, kopott nyakörvét újra, csinosabbra cseréltük, és míg Rita előre ment helyet csinálni a kocsiban, addig én kihoztam Sanyikát a kifutóról pórázon vezetve egy új élet felé..Először semmit sem értett, és a kitárult kapun semmiképp sem akart kijönni, hiszen azt tanulta meg, hogy azon nem szabad. Soha nem is vágyott ki, mondom, ő boldog volt nálunk. a kifutó volt az otthona. Noszogattam, kilépett hát velem, a többiek búcsúzkodtak tőle, esküszöm, értették, milyen nagy dolgok tanúi is most ők. A hátsó kapu mellett megálltunk, Sanyika és én, vaksi szemeit magam felé fordítottam, és ahogy csak barát tud az igaz baráttal, beszéltem hozzá. Hadd maradjon a kettőnk titka, mikről meséltem könnyes szemmel, elcsukló hangon, elég ha csak azt tudod, nagy világ, hogy ez a csámpás fekete kutyus ezután rám bízta magát, elindult velem, farkát lassan felemelte, és míg hátulról előre értünk, büszkén, egyre büszkébben ment végig az úton. Az úton, ami egy új élet felé vezette, az úton, ami otthonából otthonába vitte... Rita maga mellé vette a kocsiban, még kutyáknak gyártott övvel is bekötötte Sanyikát, és elindult. Mi pedig álltunk Dáviddal egymás mellett, nyeltük a könnyeinket, és újra tudtuk biztosan: csodaszép ez a világ...


Utóirat: Sanyika jövője azon múlt, kijön-e a cicákkal. Hála Istennek, a próbát kiállta, nem bántja őket, eszébe sincs, és a cicák is hamar rájöttek, hogy ez a fekete kutyaszagú jövevény elég későn vesz észre mindent, így őket is... Most már kiismerte magát vaksi szemeivel az új otthonában, sétálni is eljár a gazdival, és hatalmas a szeretet kettőjük között. Nem is lehet másképp ez akkor, amikor egy végtelenül jólelkű ember összetalálkozik az úton egy végtelenül jólelkű kutyával, és úgy döntenek, hogy az utat ezután együtt folytatják tovább...!
Légy nagyon boldog, arany Sanyika, azt hiszem, mindannyiunk nevében mondom ezt, akik téged megismerhettünk!

Emlékszem, akkor, azon a pár évvel ezelőtti augusztuson Linda szólt rólad és a kölyökről, akivel együtt reszkettél a Bükk-tetőn.

Emlékszem, a mi Timink adott pénzt benzinre éjszaka, amikor úgy döntöttünk, hogy nehéz helyzet ide vagy oda, elindulunk értetek.

Emlékszem, amikor kajáért visszaléptem nektek, megcsípett egy darázs, én majdnem sírtam, úgy fájt, de akkor már csak azért is azt gondoltam, értetek megyünk, ha minden ellenünk is van, mi megmentünk titeket, két ismeretlen, elárult kutyát, ott a kietlen Bükk-tetőn.

Emlékszem, milyen nehéz volt Bazsikát megfogni, kölyöklétére annyira rettegett, de végül Dávid csak kikönyörögte belőle a bizalmat, majd egy órán át guggolva a rejteke mellett.

Én meg emlékszem, közben téged etettelek, simogattalak, téged, elfehéredett szemű, csámpás lábú fekete legénykutyát, aki ha farok-behúzva is, de szinte azonnal Dávid csalogató karjaiba szaladtál azon az éjszakán. Te lettél Sanyika, a mi Sanyikánk, aki az ivartalanítást követően, miután végre az éhezést is elfelejtetted, jóval nyugodtabb lettél, és bár egyszer csúnyán megkaptad egy társad, akkor haragomból tanultál, és többé nem csináltál bajt. A barátunk lettél, méghozzá hatalmas, és én ahányszor vaksi szemeidbe néztem, azt hiszem mindig éreztem bennük és mögöttük a csodát...
És a csoda eljött. Nem sietett, nem is ígérte, hogy el fog, de azon a nyárvégi szerdán ideért...

A Jóisten tudta ezt, és amikor szívemben fájdalommal vagy csalódással fordultam hozzá, békéért, ő pontosan tudta, hogy ad majd újra csodát, olyat, amibe majd mindig kapaszkodhatunk, amikor kezdjük azt hinni, hogy elromlott teljesen a világ...
Legyetek boldogok, Rita és Sanyika és mentett Cicák! Azon a házon, ahol Ti éltek egész biztosan ott lesz majd a jel, amikor a legvégén majd a félvilágot elviszi a szél...

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Köszönjük az adományokat:

January 28, 2020

November 5, 2019

October 27, 2019

October 14, 2019

April 23, 2018

Please reload

HEROSZ Ózdi Szervezete, OTP 11734121-20043678. Külföld: IBAN: HU16 1173 4121 2004 3678 0000 0000,  BIC(SWIFT)KÓD: OTPVHUHB

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now