Megbékélt válasz egy környékbeli városnak

Megbékélt válasz egy környékbeli városnak avagy Egy megfáradt, öreg kutyus szelíd tanítása

Előszó: A cím első fele csak szimbolikus.

Pontosan tudom, hogy egyetlen érintett városvezető, vagy rendészeti munkatárs sem fogja a fáradtságot venni, és végigolvasni a levelem, és még meg is érteni... A lényeg sokkal inkább egyik új kutyusunk, Rózsika néni öreg szemeiben rejlik, amire a... 2.cím utal.

Tudom, most ismét elértem azt a terjedelmet, amit már csak a legkitartóbbak fognak elolvasni, de elsősorban úgyis mindig a magam örömére, meg a közben magamnak kimondott tanúságok miatt írok. Nekem most jólesett Rózsikával válaszolni Putnoknak.

Arra is, ami azon az ominózus napon történt (rendészek megjelenése, feljentés a kutyaetetés miatt, visszautasított helyszíni bírság – igazságtalanságok sora volt az akkor. És válasz a napokban érkezett, nem éppen fairnek nevezett levelére is. Ügyemet átadta az ózdi Járásnak, onnan hamarosan érkezik majd, mit kezdenek velem, de itt már nem a kutya etetésében vétek a szabályok ellen, hanem a köztisztaságot veszélyeztetem, egy földre hullott csomag miatt, amit egyébként maradéktalanul összeszedtem, csak ezt már nem fotózta le, persze, és a félős kutyusnak adott, fűbe leszórt kajával, amit természetesen szegény kutyus utolsó falatig megevett.

Hozzáteszem, sosem szemetelek, bár a kaját nem is szemétnek tartom, azt minden esetben éhes állatnak odaadom. Úgy érzem, ezt a megtiltott kutyaetetés-témát már nem merték tovább vinni, és ezt tudták csak, ha nyögve, ha verítékezve is, de valahogy nagy nehezen ráhúzni az ügyemre. Szerintem korrektebb lett volna, ha visszavonja az egészet. Egyszerűbb, tisztább és őszintébb... Íme, a válaszom egy környékbeli városnak:

Kedves Putnok Városa!

Alig egy hónapja, hogy te, rendészeiddel végrehajtatva, megbüntettél engem. Egész pontosan feljelentést tettél ellenem. Elkérted okmányaim, felírtad adataim, és nem mellesleg kioktattál. Legalábbis megpróbáltál...Mindezt azért, mert jót tettem. Utcáidon enni adtam egy éhező, sovány, az emberektől rettegő kutyának. Egy kutyának, akit régóta megmenteni szeretnék, akit -akárcsak az évek alatt többtucatnyi sorstársával tettem- pártfogásunkba vennék, testileg-lelkileg helyrehoznánk, az életét szebbé tennénk. Ha megtudnám egyszer fogni.

Nem részletezem, levelemet a történtek napján a nagy világnak megírtam. Dühösen, csalódottan, értetlenül. Az emberek egyemberként felháborodtak, hatalmas összefogás lett, engem több helyről biztosítottak segítségükről folytatás esetén.

És ami a lényeg: azt, hogy egy település rendelettel megtiltsa a kóbor, semmiről sem tehető kutyák etetését, és megbüntesse azokat, akik mégis enni adnak az éhezőnek, ezt hatalmas ellenállás fogja lehetetlenné tenni minden esetben, ha lesz, aki a vállára veszi az ügyet, hogyha újra lesz ilyen bárhol!

Örülök, hogy az emberek nagy része egy ilyen helyi rendeletet vállalhatatlannak tart. Emlékszem a dühre, amit én éreztem aznap, és erőt adó érzés, hogy ugyanezt a dühöt váltotta ki az ország nagy részéből. Annyi mindent elkövetnek a „nagyok” szinte mindenfele, de azt már igazán nem hagyhatjuk, hogy az irgalmat akarják belőlünk torvényi erővel kiirtani... Azóta eltelt több, mint egy hónap. És bár az emberek legszívesebben keresztre feszítettek volna TÉGED, Putnok városa, a tettedért, én megnyugodtam.

Mert nem az fájt, amit ellenem kilátásba helyeztetek. Hanem a gondolat nem engedett szabadulni, hogy te, rendeleteddel, kiirtani kívánod az irgalmat a lakóidból. És ezt nem lehet, és nem szabad. És biztosan megérted, hogy nem engedhettem meg pont én, a kóbor kutyák örök barátja, és az igazság megszállott megszállottja, ezt nem engedhettem. Ezt muszáj volt világgá kiáltani, hogy hallható legyen a másik oldal is. És idővel kiderült, hogy ilyen rendelet- miszerint kóbor kutyákat utcáidon megetetni nem lehet - NINCS!! Felhívta hivatalod egy állatbarát rendőr, és a válasz egyértelműen elhangzott: nincs ilyen rendelet Putnokon! 100 ember vizslatta végig jogszabályai, és mind hirdették a győzelmet: nincs ilyen rendelet! És mondom, ez nem az én győzelmem. Ez egyszer a kóbor kutyák, a bajba kerültek győzelme. De főképp a jó, az irgalom győzelme ez. És e nélkül nem lenne érdemes... De ezt te is tudod. Iskoládba meghívtak, hogy egy kedves, háromlábú kutyus és én meséljünk a gyerekeknek Kiskapudról, küzdelmekről, felelősségről. Irgalomról. Hol lenne bárminek értelme, ha én délelőtt elmondom a legfogékonyabbaknak, miért is olyan fontos segíteni annak, akin mások átnéznek, akit mások elűznek, ha délután, ugyanezért a rendészeid büntetést szabnak ki?!

Én nem hibáztatok, nem ítélkezek. Hiszem, hogy tőlünk sokkalta nagyobb, aki majdan ítélni fog. És aki rákérdez majd, hogy ha talaj volt a magnak -ha beszéltünk az irgalomról és tanúsítottuk is azt, és ezáltal több szívben meg is született-, akkor ki találta ki, és ki volt hajlandó végrehajtani, és ki állt néma cinkosként, amikor büntetni kezdték a jó tettet... Pár napja látom, megfutamodtál Putnok Városa. Kaptam egy levelet, hogy az ügyem, miután kiderült, hogy ózdi lakos vagyok, átkerül Ózdra, döntsön ő. Nincsen már e levélben árva szó sem kóbor kutyákról, tiltott etetésről, pedig a rendészeid egyértelműen erre hivatkoztak élő szóban. Helyettük szerepel ez: köztisztasági szabálysértés – mint amikor a fuldokló megkapaszkodik az utolsó szalmaszálban. Erre még, valahogy nehezen és sunyin, de rá lehet talán tolni az ügyem, és akkor nincs közfelháborodás, nincs tovább ingyen cirkusz, de kihátrálnotok sem kell. Nem tehetek róla, valahogy ezt érzem... Megsértettem a köztisztasági szabályokat városodban? Mert morzsált a kaja, amit a kutyus elé tettem a fűbe? És mert morzsált a hús, amit épp zsákszámra a kocsimba pakoltam, és amiből egy csomag kiesett, és szétszakadt? Talán ha a rendész urak inkább segíteni álltak volna meg a magányos pakolásomban, ha már egy nőnek lassan nem is divat segíteni, de egy nagy csapat megmentett kutyának talán még belefér... Ehelyett ők lecsaptak rám, '”bűneimért”, és persze nem mulasztottak el fotókat csinálni az éppen kihullott húsról. Amikor már összeszedtem, arról persze nem. A kutyus elől pedig a fűből utolsó falatig elfogyott volna minden, ha nem ijesztik el szegényt az úgy várt evése közben...

Nincs már kedvem egyébként az igazamat bizonygatni neked. Hiszen jól tudom, ez az előrángatott új bűn, ez egyértelműen elárulja: pontosan tudja a ti oldalatokról is mindenki, hogy ez nem igazságos, de bátorság kellene ahhoz, hogy ezt valaaki el is ismerje. Azért annyit még csak elmondok, hogy én kértem a földre borult csomag friss húst fényképező rendészeket, hogy a helyszínt akkor is fotózzák le, ha én már elmentem, hiszen csak abból derülhet ki, hogy mi marad utánam. Sajnos, ez nem történt meg...

A félős kutyus elé a fűbe letett kajából pedig egy morzsányi sem maradt, miután visszaólálkodott szegény, és az utolsó falatig megette. És azt is el kell mondjam, hogy a kocsim mellett széthullot húst nem azért szedtem össze, mert rendészek jelentek meg. Hanem azért, mert én az a fajta ember vagyok, aki sosem szemetel, sem az utcán, sem a természetben (pláne!!), szembeszállok azzal is, aki megteszi, és nagyon tudok haragudni, amikor valaki fogja, és „elhagyja” az üressé vált flakont, csokipapírt, stb. Én szemetet csakis szemetesbe teszek, annak híján egy gyorsan befogott nejlonzsákba. Ha viszont kaja az, amit el kell takarítani, azt sosem dobom kukába! A pazarlás lesz szerintem az egyik, amibe ez a világ a végén majd belepusztul... Ehető „szemét” mellé mindig találok egy éhes állatot, aki örömmel és jó étvággyal elfogyasztja azt.

És amit még fontosnak tartok elmondani: akkor és ott a rendészek nekem egyértelműen azt vetették a szememre, hogy enni adok egy kóbor kutyának, mert hogy ezt Putnokon rendelet tiltja! Akkor most hogy is van ez? Kedves Putnok Városa, téged is, ahogy az ország minden települését, szívből kérlek arra, tedd magadévá hivatali életedben az ilyen és hasonló jelentésű szavakat: egyszerűen, tisztán és őszintén...Mert a napokban én egy olyan levelet kaptam, ami túl van bonyolítva, az elejétől egyértelmű tényekre hivatkozva bújik ki a felelősség alól (mert „kiderült”, hogy nem putnoki lakos vagyok....), ettől igencsak zavarossá válik, és olyan szépen kitalált valami újat, és az élőszóban elhangzott „bűnöket” még csak meg sem említi, hogy az minden, csak nem őszinte. Azért ezt "kicsit" méltatlannak érzem. A hivatalhoz, a városhoz is.

És íme, az én válaszom. Az én békére lelt, szelíd, egyenes válaszom. Mint Rózsika, az új öreg kutyusunk, akit pár napja Putnokról hoztam el. Ő egy békére lelt, szelíd, egyenes lélek... Rózsika, a hályogos szemű, reumás lábú, végtelenül jólelkű Rózsika. Régóta ismertem, de csak mosolyt hétfőn tudtam kiragadni végre nyomorúságos kóborlásából. Egész télen ott kóborolt, de csak mint egy árnyék, a távolból figyelt, közelebb jönni sosem mert, ha kaját tettem le neki, akkor sem. Néhányan helyiek közül is dugdostak neki kaját, így történhetett meg, hogy minden aggodalmunk ellenére túlélte a kegyetlen telet. És idővel valahogy bátrabb lett, a kutyaboltos már gyógyszert is tudott neki a kajába rejteni. Így megkopott, szinte csupasz téli köntösét is tavaszra szebbre, fényesebbre cserélte. Én már rég láttam őt. Mindig fájt érte a szívem, és mindig tudtam: ha egyszer engedi magát megfogni, elhozom, ha egyetlen mód van rá, hogy becsülettel elhelyezzük a teltházban. De soha még csak közel sem jött. Félt, bújkált, a bokrok takarásában osont, ha egyáltalán előjött. Ezen a hétfőn épp rossz kedvem volt. Igazából egy ideje már így vagyok ezzel egyfolytában. Szomorúság költözött a napjaimba, kitúrta a mosolyt az arcomról, és elhalkította bennem a mindig zsongó szavakat. Nem sok nagyobb ellenségem van már a kezdetektől ebben az életben, mint az időről időre betérő, megmagyarázhatatlan szomorúság. Ám idővel azért mindig nekem sikerül felülkerekednem rajta, és szerencsére mindig megállíthatatlan lendülettel térek vissza saját magamba. Legfőbb segítőim ezekben a csatákban mindig négylábú barátaim és a hitem. Rózsika tehát most hétfőn felbukkant. Oldalt áll, nagy étvággyal eszi a sült kacsát. Mellélépek, evés közben simogatom, letesztelve, mennyire félti a kajáját. És bizony, ha sovány is, és persze éhes is, Rózsika mégsem kap oda, még csak nem is morog, sőt, hálásan a farkát csóválja. Rögtön tudom, így megtudjuk még őt oldani, hogy helyet kapjon. Nem mondom, hogy egyszerűen, de megéri bármi nehézséget leküzdeni, ha azáltal széppé tehetjük ennek a sokat szenvedett, mégis annyira jóindulatú és békés kutyának a legvégét... Hozok hát egy pórázt, gond nélkül a nyakába teszem, óvatosan az autóm felé irányítom, és ez a megfáradt, öreg, békés kutyus úgy indul el velem, és úgy száll be a kocsimba, mintha mindig is összetartoztunk volna... Drága-drága Rózsika néni, nézek meghatódva a sebekkel tarkított, ősz kutyaarcra, és megköszönöm neki a megszavazott bizalmat. Tudom, milyen hatalmas dolog... És bár a szemeimben éppen könnyek ülnek, érzem, odabent valami mintha megváltozott volna... Mintha nem ülne már a vállaimon az a folyton szomoprút éneklő kismadár...És ahogy kigördölünk Putnokról, Rózsika és én, örömmel észlelem: elkezdtek visszatérni a szavak hozzám. Párjukat követve szaladnak sorra szívemből a fejembe, és vissza... Rózsika néni percek alatt megtörte bennem a túl hosszúra nyúlt csendet, és visszaadta nekem a kergetőző szavakat... Velem csodát tett, és majd egy másik alkalommal elmesélem, hogy a kennelben a társával is, és közben arra gondolok, hanyan mentek el mellette úgy, hogy még csak rá sem néztek, olyanok is, akiken -szerintük- már csak a csoda segíthetne...

Látod, Putnok, tiltás nélkül is túl sok a közönyös, meg a soha jót nem tevő ember körülöttünk. Pedig csak merni kellene hinni azt, hogy ha csak egy kis jót is teszünk, már az is sokszorosan tér vissza hozzánk...

És egyébként lehet, hogy sokszor azért nem érkeznek meg a csodák a rájuk várókhoz, mert kevesen értik meg: a csoda nemcsak sok pénzt hozva, vagy drága kocsin leszállítva jöhet meg, hanem akár egy megfáradt kutyus hályogos szemeiben is... Nos, mondd, Putnok Városa, jobb lett volna, ha ezt az öreg, lassan mozgó kutyust utcáidon hagyom? Ha nem adok neki enni, ha nem próbálok meg a barátja lenni? Vagy ha többé inkább nem is jövök ide, városhatáraidon belülre, és magamban egyre csak dédelgetem a sérelmeim? És úgy emlegetlek, ha szóba jössz, hogy a „lélek nélküli vezetésű város, ahol tiltják és büntetik az irgalmat"? Látod, nem így teszek. Amennyire tőlem telik, megbékélek, és elhiszem, hogy többé senkit sem engedtek fenyegetni azért, mert kóbor kutyát etet utcáitokon. Ha rád gondolok, elsősorban az innen elvitt sok kutyus hálás tekintete, és azon az emlékezetes napon a padokból rám ragyogó gyerek-szemek jutnak eszembe. És az itt élő emberek közül a jók, a barátok, és az ide örökbe adottjaink gazdái. A kutyabolt, az albán pékség, a rókaüreg a sok kiskutyával. És most már mindig Rózsika is. Egy újabb, akit kóborlóid közül magunkhoz vettünk. Egy megfáradt test, s benne egy soha fel nem adó lélek. Egy élet, ami talán régen szép volt, de most már jó ideje túlságosan mostoha. Egy élet, amiből a hátralevőt széppé és méltóvá szeretnénk tenni. És a tanítást alázattal elfogadva, végre válaszolok a városnak, amely nem kérdezett ugyan, hanem felszólított, de bennem megszületett így is a felelet.

A válasz, amely éppen olyan, mint Rózsika. Békére lelt, szelíd és egyenes. Sőt, a válasz maga Rózsika. Ide jöttem, itt vagyok újra, abban a városban, amelyik mint bűnözőt kezelt. Nem piszkolom utcáid, ahogyan soha nem is tettem, de az éhező kutyát természetesen ezután is megetetem. És ha eljön velem, és becsülettel el tudom vállalni, akkor el is viszem... Valószínűleg barátok sosem leszünk, Putnok városa és én. De ellenségek is minek? Borítsunk fátylat arra a halott és kegyetlen ötletre, hogy el kell hinteni az emberek közt, hogy tilos etetni a kóbor kutyákat. Borítsujnk fátylat rá, de kérlek, soha többé ilyet ne mondjatok, és ne mondassatok ki senkivel a tieitek közül.

Az EMBERT kérem, és csak aztán a várost: értsd meg, és többé sose feledd el: az irgalmat, a jót megtiltani semmilyen torvénnyel nem lehet (és nem is szabad)! Éppen úgy, ahogy a Jóistent sem tudták a történelem folyamán soha száműzni az emberekből. Talán éppen ezért, mert az Isten is, és az irgalom is, bennünk él, ha él. Amíg ember él a világon... Kíváncsi vagyok, hogy ebben a túl hangos, túlságosan is rohanó és hazug világban lesz-e, aki meghallja, és aki megérti a válaszom, ezt a megbékélt, szelíd és őszinte választ. Amiben nincs szidalom, nincs ítélkezés, éas nincsen hangját hallató düh. Helyette egy öreg kutya békés tanítása van, és egy ember soha nem múló hite abban, hogy: éhesnek enni adni, s régóta hajszoltnak ajtót nyitni – ezek helytől és helyi rendeletektől függetlenül MINDIG jó és követendő tettek maradnak, SOHA nem rossz és büntetendő. Mert utóbbi esetben nem lenne értelme e világ létezésének, sem az emberének. Köszönöm, hogy az első ez ügyben íródott, felháborodott (jogosan!) levelem után olyan rengetegen álltatok mellém, vagyis a kóbor kutyák és az irgalom pártjára! Ismét volt egy hatalmas és példás összefogás! Biztos vagyok benne, ezek után egyetlen magára valamit is adó önkormányzat sem fogja hangoztatni, pláne meg leírni, szabályozni: utcáin tilos a kóbor állatoknak enni adni. Ha mégis lesz ilyen valaha, azt kérem, hogy ne hagyjuk! Mert egy olyan világban élni, ahol tudatosan kinevelik az emberekből a jót, nem lehet. És ahogy a szemetet sem csak magam miatt nem dobálom szét, úgy egy távoli, ismeretlen város törvényileg szabályozott irgalom-mentessége is kihat rám is... Azoknak pedig, akik ez ügyben a rossz oldalon álltak, azt kívánom, kezdjenek el jót is tenni, engedjék meg maguknak egyre többször, hogy jót gondoljanak, ne rosszat, és próbálják ki egyszer, milyen felemelő is tanulni a Rózsika-féléktől... Istenem, mennyivel békésebbé és tisztábbá válna ez a világ... Azért talán volt, aki végigolvasta, és meg is értette...De ha nem, az sem baj. Nekem letisztult picit a világ, ahogy kijött belőlem mindez. Fazekas Ildikó Ózd, 2017.június 30.

Köszönjük az adományokat:

HEROSZ Ózdi Szervezete, OTP 11734121-20043678. Külföld: IBAN: HU16 1173 4121 2004 3678 0000 0000,  BIC(SWIFT)KÓD: OTPVHUHB

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now