Lánc végéröl, pogonyipusztai elhagyott házból

Drága Linda...Drága öreg barátném...

Elmentél hát te is...És mint a legerősebbek, úgy. Egyetlen jajszó, egyetlen panasz nélkül. Fegyelmezetten haltál meg, úgy, ahogyan éltél is. Az utolsó napjaidon szépen tűrted, hogy minden nap orvoshoz induljak veled, engedted a kezelést, az infúziót, és amikor volt erőd menni, boldogan sétáltál a rendelő mellett. Így készült az utolsó fotó is Rólad.

Daganat, tette valószínűvé a doki, és én tudtam, hogy az lesz, pedig úgy reménykedtem volna.

De emlékeimben Marduk és Degu, a hozzád hasonlóan nagyon erősek, megmutatták, hogy az igazán keményeket csak a legvégén dönti le a nagy baj, de akkor már úgy, hogy nem lehet segíteni...

Az utolsó néhány napban oda feküdtél az ólad mellé, és békésen, soha nem látott szelídséggel a szemeidben nézegetted a világot, a mi világunkat, a te világodat. A többi kutyát, a kavalkádot, a mindig nyüzsgő Falkát. Úgy nézted, mint aki örökre magába akarja szívni, amit lát, hogy magával vigye. És én hiszem, hogy magaddal vitted, ahhoz, Aki hozzánk irányított két évvel ezelőtt, amikor bajban voltál. Nem hagyta, hogy meghalj egy lánc végén, miután gazdád otthonba került, ott, a párházas Pogonyipusztán. Hiszem, hogy elvitted hozzá az emlékeid. A Falka zaját, a szeretet szagát, a séták örömét, a sült kacsák ízét... Egyike voltál a legbecsületesebbeknek. A legkeményebbek közül való voltál. Megvesztegethetetlen, fegyelmezett, erős tartású. Linda... Sosem fogunk elfelejteni. Utolsó estéden is kint feküdtél az ólad mellett, megöleltelek, és füledbe súgtam néhány mondatot. Tudom, értettél mindent. A szokásos, minden este adott "utolsó falatod" már nem fogadtad el, már napok óta nem ettél. De nem látszott rajtad fájdalom, csak béke. Megbékélés. És én remélem, szívemből remélem, hogy otthonoddá tudott válni Kiskapud. Szemeidben ezt láttam. Nekem örökül ezt hagytad, öreg Utassal, Brutus úrral, és másokkal együtt : Kiskapud mindig az a hely a maradjon, ami igazi otthonává tud válni azoknak, akik nem mennek tovább.... Most már Odafentről tartod vigyázó, és mindent látó, éber szemeidet rajtunk. Eggyel többen őriznek minket most már. Szerda éjszaka valamikor befeküdtél kibélelt óladba, amely kenneleddel együtt csak a tied volt, a te várad, a te saját birodalmad, fejed a lábadra hajtottad, mintha csak aludnál, és csütörtök reggel már nem éltél. Így találtunk meg, békésen feküdve, lehunyt szemekkel, az óladban... Menj, drága Linda, vidd a séták örömét, a sült kacsák ízét, a Falka zaját és a szeretet szagát, vidd, arany öreg Linda, vidd magaddal, a Jóisten tenyerére, és pihenj meg hosszú életed után. Isten Veled, Linda!