Ábelka, a héti csárda közeléböl

2017/03/18

Fazekas

 Nézd, drága, csodaszép kutyám, Ábelka, nézd a világot, ami nem látott meg téged. Aminek nem volt egyetlen darabja sem, ahol fontos lettél volna, csak az egyetlen Kiskapud, a senki kutyáinak örök oltalma. Nézd, drága, értelmes kutyám, Ábelka, ez a világ, ezt hívják úgy, hogy egész. Hogy te miért maradtál ennyi éven át a másik feled nélkül benne, nem tudom. Drága kutyám, öt éve már, picit több is, hogy megismertelek, tesóddal együtt a héti csárdánál dobtak ki titeket. Akik kérésemre, jóbarátok, értetek mentek, megfogni is alig tudtak benneteket, annyira féltetek. Pásztorkeverék kölykök voltatok, feketék és kissé antiszociálisak. Egy kislány és egy kisfiú. Kócoska és Ábelka. Még nem volt Kiskapud, épp akkoriban kezdtük építeni.

Itthon voltatok, ám rád jelentkezett egy úr, és szobakutya lettél. Olyan boldog voltam. Elmentem meglátogatni is, láttam, vidám vagy, ágyban fekszel, sétálni jársz, pacsit nyújtogatsz. Azt hittem, neked sikerült.

Aztán jött a hír, a gazdád mégsem olyan szuper, iszogat, és amikor iszik, szabadon enged téged. És egy ilyen napon megfogott a sintér, a kóbor kutyák réme.

És te bekerültél a telepre. Nekem oda nem volt bejárásom, a Jóisten mégis úgy intézte, megtudjam, és még időben, hogy bent vagy. Érted mentünk, és nemcsak téged, hanem a kóborlásban szerzett barátodat, Fidót is kihozhattuk.

Ekkor már építettük Kiskapudot, oda jöttetek. Fidó hamar gazdis lett, ám te maradtál, drága Ábelkám. Ha látni akart a világ szép kutyát, jó kutyát, becsületes lelket, akkor csak rád kellett volna, hogy nézzen. De nem nézett. Nem vett észre, nem látta, ahogyan mancsodat nyújtogatod, ahogyan hűséges barna szemeiddel a lelkekbe látsz, ahogyan megöleled az embert...

Drága Ábelkám...Emlékszem, kétszer is úgy volt, téged választanak. És aztán mégsem. Brianka ment el, majd Kex. És te, aki mind a kétszer hittél, bíztál, ezek után megtörtél. Nem hittél már a külvilágnak. Minket nagyon szerettél, és Timit meg Andit, aki sétáltatni vitt ki mindig, őket is borzasztó mód szeretted. Igazából mindenkit szerettél, aki oda ment hozzád megsimogatni téged, csak valamiért ezt annyira kevesen tették meg... Csak egy fekete kutya, lehet volt, aki így látott. Az ő szemével látni én sosem fogok, de nem is akarok. Fekete bunda mögött egy végtelenül intelligens kutya, egy hatalmas lélek, egy igaz barát, és még annyi minden. A kutyákat nem szeretted, és ők sem szerettek téged. Persze, voltak, akik igen. Amikor még nem volt kenneled, sokat aggódtam érted, de Boldizsár mindig megvédett. Pubi is jó barátod volt, és néha tesódhoz is leszaladtál, aki Lénártkával kötött örök szövetséget. De amikor dörgött az ég, olyankor annyira, de annyira féltél, hogy mindig attól féltem, zavarodott viselkedésed miatt ér baj. Így ahogy megtehettem, kennelbe költöztettelek, itt lett igaz barátod Chita, a fegyelmezett terrier keverék lány. Nem voltál hát magányos, sétálni is jártál, mancsod nyújtogattál, ahányszor csak arrafele mentem, azoban valahol mégis egyedül voltál...Többet érdemeltél volna, egy gazdit, egy igazit. Aki ágyába enged, újra, aki vigyáz rád, aki szeret. Aki meglátja benned a fekete jelmez mögött a lelket...Szemeidbe nézve annyi mindent láttam mindig, de olyan, olyan nagyon kevés időm volt szeretni téged...

Azt hittem, még lesz időnk, azt hittem, te leszel majd, akivel a könyvemet kezdem, és rád talál majd a gazdád, eljön érted, és végre igazán boldog lehetsz. Én arra, hogy ez így lesz, megesküdtem volna.

De egy tél végi napon feltűnt, hogy nem vagy az igazi. Nem eszel, nem ugrálsz, nem nyújtogatod a mancsod. Sétálni még kimentél, ez reményre adott okot, talán csak valami gyomorrontás, talán csak valami kis baj. Este levert voltál, másnap már rázott a hideg, de nem úgy, a szokásos módon, hanem másképp. A fejedben odabent mintha kattogott-pattogott volna minden. Eleinte csak olykor, de aztán már megállás nélkül és egyre erősebben. Amikor az orvoshoz levittelek, még csak néha volt így, és a doki is csak találgatott, mi bajod lehet. A hőmérsékleted nagyon alacsony volt, amit az akkor már nem olyan hideg idő nem indokolt. A vizsgálat és az injekcik után jobban lettél, sétáltál velünk, csillogó, csodaszép szemeiddel néztél rám, nyújtottad a mancsod. Délutánra rosszabbul lettél, estére már nem múlt el a furcsa kattogás-pattogás a fejedben odabent.

A kocsiban hagytalak, egyfolytában fűtöttünk neked. Közben Borikát kerestük, ez borította fel a napot. Késő éjjel hazamentünk, hoztunk téged is magunkkal. Behoztalak a szobába, egyből felugrottál az ágyba. Ekkor megörültünk, azt hittük, jobban leszel, erőre kapsz. A többi kutyus mind lehúzódott, hagyták, hogy te és én együtt legyünk, úgy öleltelek, szorítottam a csodaszép buksid, mert ekkor már úgy pattogott, hogy attól féltem, darabjaira hullik. Meséltem neked, beszéltem hozzád, és te csak néztél, a gyönyörű szemeiddel néztél rám, értettél mindent. Már nem bírtál pacsit adni, de tudtam, gondolatban megölelsz, megköszönöd azt a keveset, amit én adtam neked. Hisz mennyivel többet adhatott volna egy igazi gazdi, aki nem jött el érted soha...Te mégis nekem voltál hálás, te mindig mindenért olyan hálás voltál, amikor az ég dörgött, és nyugtattalak, te úgy néztél rám, ahogyan emberek sem szoktak tudni, olyan őszintén, olyan értelmesen. Te annyival többet érdemeltél volna, mint amit én adhattam neked. És annyival szebb halált, mint amit rád mért a sors. Ahogyan kattogott-pattogott odabent a fejedben minden, ahogyan rázkódott össze a fogad, Istenem, és te hogy tűrted, egy nyöszörgés nem hagyta el a szád, csak tűrted némán, és néztél rám, amíg magadnál voltál. Majd egyszer csak valahogy elaludtam, és közben minden véget ért. Elmentél. Meghaltál. Azon a hajnalon, csodaszép Ábelkám, egy másik világba költöztél. Egy olyanba, ahol mindenki pontosan tudja, milyen sokat érsz. Mert ez a világ, amit magad mögött hagytál, felszínes és buta. Százezres kutyákban hajszolják azt, ami egy menhelyről befogadottban ezerszer, milliószor inkább ott van. Nézd, Ábelkám, látod, sírok most is. Ahogyan sírtam akkor végig, és te vigasztaltál engem. Én meséltem neked, te haldokoltál, kettőnk közül mégis te voltál az erősebb. Némán mentél el, ahogyan szép csendben is éltél. Néha azt gondoltad, sikerül, néha csalódnod kellett, egyedül biztos pont én voltam neked, de sajnos, nekem meg időm volt nagyon, nagyon kevés rád, a sok, egyre több kutya mellett. Sosem volt veled baj, így sosem kerültél a középpontba, csak azt tudtam mindig, a legbecsületesebbek közül való vagy. Ábelka, a legintelligensebb, a mélyérzésű, a meleg barna szempár...Nézd, Ábelkám, ez volt a világ, ami nem ismerte fel benned a kincset. De amit én őrzök meg belőled, az ezután már mindig itt marad. Könnyes szemeimben, rólad írt sorokban, csodaszép nevedben...
Isten Veled, barátom! 

Ábelka a tél legutolsó éjszakáján halt meg. Több, mint öt éve ismertem. Nem tudjuk, mi baja lehetett, agyhártyagyulladásra gondolok én, de ez sem biztos, csak egy érzés bennem. Bármi is volt, másfél nap leforgása alatt kérlelhetetlenül elvitte. Halála óta nem bírok róla beszélni, írni is csak most tudtam még. Halálát jóformán azóta sem fogom fel. Chita új társakat kapott a kennelbe, továbbra is kijár sétálni, Timiék könnyezve hiányolják ilyenkor Ábelkát. Aki csak ismerte, csodaszép szemeit, kedves természetét emlegeti. Egyszer örökbe fogadták, kétszer pedig majdnem, de végül mégsem sikerült...Ábelka a legjobbak közül való volt!

Fazekas Ildikó
Ózd, 2017.március 18.

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Köszönjük az adományokat:

January 28, 2020

November 5, 2019

October 27, 2019

October 14, 2019

April 23, 2018

Please reload

HEROSZ Ózdi Szervezete, OTP 11734121-20043678. Külföld: IBAN: HU16 1173 4121 2004 3678 0000 0000,  BIC(SWIFT)KÓD: OTPVHUHB

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now