Szentsimonban, Hangonyon kóboroltak
Na ilyen az, amikor látja a Jóisten, hogy bár a szívünk nem engedi, hogy bárkit az utcán hagyjunk ebben a hidegben, de vannak esetek, amikkel már alaposan túlvállalnánk magunkat...

Ők az a két, nagytestű kan kutyus, akik Karácsony környéke óta kóboroltak, először Szentsimonban, aztán Hangonyon. Amikor először hallottam róluk egy telefonhívás során, méretüket megtudva, kértem, hogy próbáljanak más ...megoldást találni számukra, mert ők hozzánk, a teltházba, már tényleg túl nagy falatok, befogadásuk már felelőtlenség lenne....Akkor azt az infót kaptam, hogy valószínűleg meg fogják tudni oldani majd másképp, és ennek nagyon örültem. De aztán kiderült, hogy ez mégsem sikerült.
Most nem mesélem el, hogy volt egy rész, amikor úgy tudtam, foximéretű kutyákat kell keresnünk, és éjjel, egy szétvert arcú cicával a kocsinkban keresgéltük őket Hangonyon, meg hogy mennyit jártak eszemben a nagy hidegben, de éreztem, őket már nem lenne hova tenni, és hogy mennyit imádkoztam érte, hogy ezt most oldja meg valaki más...,sőt, azt sem részletezem most, hogy mennyire tudtak egyesek támadni már megint, amiért nem rohantam a nagytestű kutyákért, miközben ők annyit sem tettek meg, hogy kocsiba tegyék őket, és elhozzák hozzánk, meg hogy nem válaszoltam levelekre, miközben hajnal 3-kor nap mint nap még a kutyák (cicák) dolgát rendeztük, net nélkül...
Most csak azt a pénteki részét mesélem el, amikor jó barátaink, Flóra és Martin a kérésemre elindultak értük, becserkészték őket, és elszállították őket Hangonyról a Szabolcsközbe, a doki rendelőjéhez. Én is odatartottam épp, teli kocsival, és közben lázasan kutattam az agyamban megoldás után, hogy most mit tegyünk két ilyen hatalmas kutyával. Bevallom, mérges voltam (nem a kutyákra, természetesen!), és haragudtam az egész világra, amiért e két kutyusnak a sorsa most ránk zuhan, mert tudtam, az, hogy egy kistestűt vagy egy kölyköt még benyomunk valahova, ahova még befér, nem ugyanazt jelenti, mint amikor két ilyen, ereje teljében lévő, hatalmas kan kutyát kell elhelyeznünk az abszolút teltházban.
Tudtam, hogy az ő elhelyezésükhöz az ágról szakadt, aznap reggel érkezett Józsikát kell kivenni az üres kennelből, és ebbe beleszakadt a szívem...Mert éreztem, azt az üres kennelt Gedeon Józsikára hagyta...De msot benne voltunk a csávában, itt volt a két kutya Flóráék csomagtartójában, és a megoldásra vártak. Tudtam, előbb muszáj ivartalanítani őket, mert ivarosan esélytelen hogy el tudjuk őket helyezni, hiszen kóborlásuk során is egy lány kutya után mentek folyamatosan (de nem elcsavargott kutyák, látták, amikor Karácsony előtt kidobták őket a kocsiból, az elkövetőnek is hasonló sorsot kívánok....). A doki, aki nem értett egyet vele, hogy így túlvállaljam magam e két kutya befogadásával, de megértette az én indokaimat ("nem tehetek mást, doktor úr..."), már ott állt az altató injekcióval a kocsi mellett, készültünk az ivartalanításra. És bizony, míg a két kutyus békésen pihengetett a csomagtartóban, addig mi mind tanúi lehettünk annak, milyen, amikor az utolsó pillanatban beavatkozik a Jóisten... Tehát, a doki áll fecskendővel a kezében a kutyák mellett, én teszem be éppen a kis Lírát a kocsiba, amikor meghallom, csörög bent a telefonom, felkapom, és kérem, majd egy picit később, mert épp a dokinál vagyunk. Mire jön egy lélekszakadt hang, hogy "várj, várj, nagyon fontos. Te vitted el a két kutyát Hangonyról?" Mondom, nem én, hanem hozzám tartozó emberek, épp itt vagyunk velük az állatorvosnál. Mire jön a hír: mert már elindult értük a fuvar nagy messziről, hogy vigye őket még messzebbre, egy jó kis helyre, ahol már várják őket! Doktor úr, doktor úr, álljon meg, be ne adja, kiáltottam, és már dőlt is belőlem a magyarázat, amit hirtelen fel sem fogtunk egyiken sem, csak megdöbbenve örültünk mind, hogy csoda történt, levette a Jóisten e két kutyus sorsának súlyát rólunk, ráadásul úgy, hogy jó helyre mennek, boldogok lesznek... Ha kapok majd hírt felőlük, jelzem majd, tudom, sokan aggódtatok értük. Pintérné egyébként az illetékes az ügyükben, tőle jött a hívás is; aki szeretné segíteni a két kutyának a továbbiakban, kérem, az is vele vegye fel a kapcsolatot. A két kutyus egyébként nagyon kedves, simán engedték, hogy áttereljem őket a kocsiból a boxokba, egy morgásuk nem volt, amikor a nyakukat is megfogva kicsit noszogattam őket, sőt, még el is köszöntek tőlünk...Legyen boldog életetek, fiúk, felejtsétek el, milyen árulásra is képes az "ember", az a fajta legalábbis, aki egyik nap kilök titeket a kocsiból, másik nap pedig odaáll a Karácsonyfa alá... És hadd köszönjem meg ezúton is a Jóistennek, hogy soha, egyetlen percre sem feledkezik el rólam, rólunk. Engedi, amivel még elbírok, vagy amitől erősödnöm kell, de közbelép, amikor már igazán túlvállalnám magam....Köszönöm!